Írásaim Vallás | Élet és Hivatás | Tabuk

A sokszínűség palettáján

A sokszínűség palettáján

in Élet és Hivatás

Az elmúlt napokban barátok, ismerősök, és olvasók kerestek meg azzal a kérdéssel, hogy nekem mi a véleményem a válsághelyzetről. „Szükségem van egy megnyugtató hangra.” – mondták többen. És ugyanígy eltűntek olyanok is a látképből, akik igazából már csak az utolsó szó jogán voltak az életemben. Azonban mind az érdeklődőket, mind a hízelgőket, s mind a bírálókat ki kell ábrándítanom, ugyanis: nem értek hozzá.

Jelen írásomban főként azokhoz szólok, akik azt hiszik, hogy mindenhez értenek, akik a félelmüket – válságtól függetlenül is – a másokkal való fölényeskedésben vezetik le, akik a gyengédséget gyengeségnek bélyegezik, azokhoz, akik egyébként is karanténban élik az életüket: szellemi karanténban.

Jelenleg az írásban való elmélyülés korszakában vagyok. Ebben a folyamatban el kell fogadnom annak a tényét, hogy a világ sokszínűségének palettáján csak egy aprócska árnyalat vagyok. Apró, mégis tudom, hogy a többi szín nélkül én sem lehetnék az, aki. Tudatában vagyok annak is, hogy ha egy szín sokáig vár a palettán, hasztalannak érzi magát, és attól fél, hogy előbb szárad ki, mint hogy életre kelne egy műalkotáson. Ilyenkor a magány terhe száll rá, a magány pedig eleinte óhatatlanul is kétségbe ejti a cipelőjét: hangoskodni, sőt, kiabálni kezd, hogy végre észre vegyék. Még érlelődik. Nem jött el az ideje. De vajon, lenne olyan szín, amelyet soha ne akarna felvinni egyetlen vászonra egyetlen festő se? Tényleg a másikkal való folyamatos versengés lenne a saját benső vívódásaink megoldása? Nekem úgy tűnik inkább, hogy a világ állandó változásának tükrében jutunk szerepünkhöz, és, hogy a változások észrevételével és elfogadásával vonulunk vissza a tubusunkba megpihenni.

Ha körbe nézek, azt látom, hogy sokak – mindig tisztelet a kivételnek – idő előtt, gyakran erőszakkal harcolják ki maguknak azt a szerepet, amivel azonosulni mégsem tudnak később. A hangoskodás okoskodásba torkollik, így a szín végül lepereg a vászonról, fénye megkopik, teltsége hamar repedésekké változik, és a repedések mentén – mint a vírus – az egész alkotást a mélybe rántja. Nem érett meg, nem értette a feladatát. S hogy mi a sorsa ezeknek a félig kész alkotásoknak? A múlt árnyékának veszejtőjében ragadnak, céltalanul lebegve a homályban, és végül csak a kétségbeesés hangjai hallatszanak vissza a távolból. A kiválasztódást mindig meg kell hogy előzze az elmélyülés és a szenvedés. Mindig.

Fotó: @zsombito

Ki kell tehát ábrándítanom azokat, akik hagyták magukat abba az illúzióba kergetni, hogy mindig és mindenhez értenek.

Nem dolgom megítélni, hogy milyen gazdasági kockázattal jár a járvány, mert nem értek hozzá. Nem dolgom megítélni, hogy milyen védőmaszkot hordjak, mert nem értek hozzá. Nem dolgom megítélni, hogy mikortól vonuljak házi karanténba, mert nem értek hozzá. A túlzott fontoskodás örökösen visszatérő rákfenéje az emberiségnek. Amikor Carl Sagan ötletére körülbelül 6 milliárd kilométer távolságból elkészült az első szelfi a Földről 1990-ben, a lélegzetelállító fotót a következő lélegzetelállító beszéddel koronázta meg a csillagász:

„Nézzenek ismét arra a pontra. Az itt van. Az otthonunk. Azok mi vagyunk. Ott van mindenki, akit szeretnek, mindenki, akit ismernek, mindenki, akiről valaha hallottak, az összes emberi lény, aki létezett. Az összes örömünk és szenvedésünk, vallások, ideológiák és gazdasági dogmák ezreinek magabiztossága, minden vadász és növényevő, minden hős és gyáva, minden civilizáció alkotója és lerombolója, minden király és paraszt, minden szerelmes fiatal, minden apa és anya, reménnyel teli gyermek, feltaláló és felfedező, minden erkölcs oktatója, minden korrupt politikus, minden „szupersztár”, minden „legfőbb vezér”, fajunk történelmének összes szentje és bűnös személye ott élt – azon a porszemcsén a napsugárban függve.

A Föld csak egy nagyon apró színpad a hatalmas kozmikus arénában. Gondoljanak a folyókat megtöltő vérre, melyet a tábornokok és császárok ontottak ki dicsőségben és diadalban, hogy ők lehessenek a pillanatnyi urai eme pont töredékének. Gondoljanak a végtelen kegyetlenségekre, amit a pont egyik oldalának lakosai okoztak a másik sarok tőlük alig különböző lakosainak, hogy milyen gyakoriak a félreértések, hogy mennyire erős a gyilkolási vágy, hogy mennyire heves a gyűlölet.

Az alakoskodás, az elképzelt önnön fontosságunk, a lázálom, hogy valamiféle kiemelt helyünk van a Világegyetemben, mindez kérdőre vonható ennek a fakó fénynek tükrében. Bolygónk egy magányos pötty a mindent körülölelő kozmikus sötétségben. Az ismeretlen homályában, mindezen hatalmas térben, semmi utalás nincsen arra, hogy valahonnan segítség érkezhet, ami megmentene minket önmagunktól.

Jelenleg a Föld az egyetlen, mely képes szállást adni az életnek. Semmi más nincsen, legalábbis a közeljövőben, ahova fajunk áttelepülhet. Látogatni, igen. Letelepedni, még nem. Szeretik vagy sem, ebben a pillanatban a Föld az a tér, ahol helyt kell állnunk.

Úgy tartják, hogy a csillagászat alázatosságra nevelő és jellemfejlesztő tapasztalat. Talán nincsen jobb mód bemutatni az emberi beképzeltség ostoba mivoltát, mint ez a távoli kép az apró világunkról. Számomra ez kiemeli annak felelősségét, hogy kedvesebben bánjunk a másikkal, hogy megtartsuk és ápoljuk eme halványkék pöttyöt, az egyedüli otthonunkat, melyet valaha ismertünk.”

Őszintén remélem, hogy a járvány alatt és azon túl minden egyes nap felbukkan valahol az embertársaink iránti bizalom visszatérésének lehetősége: egy mosolyban, egy félig elejtett szóban, egy pillantásban, egy faültetésben, egy versben, egy pohár bor elfogyasztásában.

Őszintén remélem, hogy akik idáig nem láttak, most végre körbe mernek nézni, s remélem, hogy akik idáig nem hallottak, most végre a csendet is meghallják magukban!

Mi hát most a te feladatod a Földön?

Post CommentLeave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük