Írásaim Vallás és spiritualitás | Élet és Hivatás | Tabuk

A szellem haláltánca

A szellem haláltánca

in Élet és Hivatás

Thuróczy Bertalan néhány évfolyammal alattam járt gimnáziumba Szolnokon. A pánikbetegségről és a futásról szóló írásom kapcsán vette fel a kapcsolatot velem, mint sporttárs. Akkor még nem tudtam, hogy olyan fiatalembert sodort elém az élet, aki bár fiatalabb nálam, mégis – minden kétséget kizáróan – példaképként tisztelek majd. Elmesélte, hogy 21 éves korában jobb oldali hererákkal és nyirokrendszeri áttéttel diagnosztizálták. Nem túlzás azt mondani, hogy a Halál árnyékába került, ahol – elmondása szerint – a fizikai megmérettetésen túl a szellemmel való küzdelem is sorsdöntő szerepet játszott: halni vagy élni, ez volt a kérdés. Ma ennek több, mint öt éve. Azóta teljesen meggyógyult, de ami ennél még különlegesebb, hogy igazi Pál-fordulatot vett az élete. Fogadják tiszta szívvel ezt a mosolygós, céltudatos, és rendkívül energikus fiatalembert, aki az élet legfontosabb kérdéseivel nézett szembe!

Íme az interjú:

– Milyen nevelést kaptál otthon?

Egy Szolnok melletti faluban, Rákóczifalván nőttem fel, és ebben a környezetben nevelkedtem. Szüleim a munka iránti szeretetet próbálták átadni: gyerekként kukoricát kapáltam, dinnyét és meggyet szedtem. „Becsületesen dolgozni és élni”-erre neveltek.

– Milyen gyerekkori álmaid voltak?

A legnagyobb álmom az volt, hogy kombájnvezető leszek felnőttként. Van a házunk előtt egy hatalmas szántóföld, mindig a kombájnokat nézegettem. Általános suliban pedig már tudtam, hogy mérnök szeretnék lenni.

– Hogyan jött a mérnöki vonal?

Szerettem a matekot, a fizikát, és érdekelt, hogy hogyan működik a természet. Konkrétan nem tudtam, hogy milyen mérnök leszek, de abban biztos voltam, hogy szeretnék létrehozni valamit, ami értéket közvetít és maradandót alkot.

– Már fiatalon ezen gondolkodtál?

Igen. Képzeld, hogy egy konkrét jelenet is megmaradt bennem: gyerekként fát vágtam a kertben, a pusztát néztem, és ott, a semmi közepén azon gondolkodtam, hogy mi ennek az egésznek az értelme, miről szól az élet? Végtelenül introvertált és zárkózott voltam.

– Hogyan alakult az utad később?

Indítottam Rákóczifalván egy sima általános suliban, kapáltam és meggyet szedtem. Aztán egy szolnoki gimnáziumba mentem. Jó tanuló voltam, így érettségi után felvettek a villamosmérnöki szakra, de még ott is azt éreztem, hogy csak beálltam a sorba, van rajtam kívül vagy 1000 mérnökhallgató, de még semmi maradandót nem alkottam. Igazából a betegségemnek köszönhetem, hogy tudom az életcélomat.

– Hány évesen lettél beteg?

21 évesen. Ekkor voltam másodéves egyetemista.

– Milyen tüneteket észleltél magadon?

A hererák jellegzetes testi tüneteit: kisugárzó alhasi fájdalmak, tapintható csomók. De ezek valójában már csak a lelki tüneteimnek a megnyilvánulásai voltak. A lelki tünetek már jóval korábban megjelentek. Nehéz megfogalmazni, de tudat alatt már arra készültem, hogy valami nagy baj van kialakulóban.

– Hogy érted ezt?

Elmentem 20 kilométereket futni a pusztába, pedig nem készültem semmilyen versenyre. Ekkor még nem tudtam, hogy rosszindulatú daganattal kell szembe néznem. Csak jelzett a tudatalatti, hogy készülnöm kell valami, vagy valaki ellen. Ez a valaki – mint utóbb kiderült – én magam voltam.

– Tudod, hogy mi volt a lelki problémáid forrása?

Azt gondoltam, hogy akkor leszek boldog, ha majd elkerülök otthonról, és bekerülök egy szolnoki gimnáziumba. Amikor odakerültem, azt gondoltam öt éven át, hogy ha majd felkerülök Budapestre, akkor végre boldog leszek, hogy mérnöknek tanulhatok. Amikor felkerültem Pestre, és már mérnöknek tanultam, azt gondoltam, hogy akkor leszek boldog, amikor végre mérnökként dolgozhatok majd. A folyamatban viszont sosem tudtam boldog lenni, mert mindig arra vágytam, amit még nem értem el.

– Beteg lettél. Késve, de eljutottál az orvoshoz, aki azzal szembesített, hogy ha nem kezdődik el a kezelés, akkor meghalsz.

Így van. Előrehaladott állapotban, nyirokrendszeri áttéttel diagnosztizáltak.

– Milyen érzés volt szembenézni a saját halálod lehetőségével?

Olyan volt, mintha egy rémálom vette volna kezdetét, amiből nem lehet felébredni. Teljes mértékben megsemmisítő érzés volt. Először nem is akartam vállalni a kezelést. Képtelen voltam felfogni a helyzet súlyát. Persze, kifelé ezt úgy kommunikáltam és mutattam, hogy van „egy kis gond, de megoldható a helyzet”. Ez még mindig tabutéma, szégyenli magát az ember, ami hatalmas terhet jelenthet egy férfinak.

– Hajlottál afelé, hogy inkább választanád a halált?

…Hogy is mondjam?

– Igen vagy nem?

Igen, de az élni akarás ösztöne miatt ez hamar elnyomódott. Napokig filóztam azon, hogy vállaljam-e a kezelést, de a doki mondta, hogy ha nem vállalom, akkor egy éven belül meghalok. Ez volt az az impulzus, ami rádöbbentett arra, hogy én tényleg a Halállal játszok.

– Volt az életedben olyan személy – egy példakép, egy szellemi mentor – , aki érdemben tudott neked segíteni?

Nem volt. Én ezt mindig magammal, a saját belső kis hangommal próbáltam rendezni, aki azon gondolkodott, hogy ne vállaljam a kezelést.

A futással tudok párhuzamot vonni: amikor tolsz egy félmaratont, és már a tizedik kilométernél az a kis hang suttog a füledbe, hogy ez túl sok lesz, azt is ugyanúgy el kell nyomni. Csak itt azt suttogta a hang, hogy az életem már összedőlt, aminek idáig se volt értelme. Ezt kellett tudatosan elnyomnom.

– Hogy sikerült ez?

Egy pozitív jövőképet vizualizáltam. Azt, hogy újra futok, átveszem a diplomát, dolgozok, és tehetek a gyerekkori álmaimért. Hogy majd maradandót alkothatok, ami segít az embereken és magamon.

– Féltél a haláltól?

Akkor igen.

– És most?

Most már nem. Ez nagyképűnek hangzik, de nyugodt a lelkiismeretem, mert tudom, hogy tisztán és becsületesen élek. Próbálok segíteni a sorstársakon. Ha ebben a pillanatban összeesnék és meghalnék, azt mondanám, hogy nyugodt lelkiismerettel távozom.

– Jól értem, hogy a halál adott értelmet az életednek?

Abszolút. És ezt vállalom is: a halállal való szembenézés ébresztett fel és keltett életre. Ez a betegség életem egyik legnagyobb áldása.

– Szóval létezik újjászületés még a fizikai halál előtt? Mondjuk szellemi újjászületés?

Igen, sőt! A kezelés után nagyon durván felborult az emésztésem, ezért orvosi cikkekben kezdtem kutatni, hogy lehet-e ennek idegrendszeri oka. Képzeld el, hogy volt egy bélbaktériumos antibiotikum-kúra: reggel bevettem a gyógyszereket, és néhány órán belül azt éreztem, mintha újjászületnék. Nehéz ezt elmondani, de ezek a vegyületek komoly hatással vannak az ember gondolkodására és viselkedésére.

– Az orvostudományban hiszel?

Igen. Megmentették az életemet.

– Említetted a tabukat. Ha szeretnéd, nem lesz benne az interjúban. A férfiasság helyreállt a kezelés után?

Teljes mértékben. Az emberi szervezet csodája, hogy ha egy páros szervből az egyiket eltávolítják, akkor a másik áttudja venni a funkcionalitását.

– És mi van a spiritualitás kérdésével?

Előtte sem voltam vallásos, de utána sem tértem meg.

– Hagyjuk most a vallást…

Szembenéztem a halállal. A kezelés alatt nagy sírásokat és beszélgetéseket hallgattam a kórházi folyosón: például valaki „Isten kezébe adta az életét”, valaki meg mellettem halt meg a kórteremben. Én a racionalitás határán mozogtam végig, nem akartam elveszíteni a realitásérzékemet. Készültem az egyetemi vizsgákra, egy idő után pedig már vártam, hogy menjek kemóra és megkapjam a sejtmérget. Tudtam, hogy a gyógyszerek megmentenek, ezért nem is gondolkodtam semmilyen vallásos vagy spirituális alternatív gyógymódon.

– Akkor miben hiszel?

Az emberi akarat határt nem ismerő voltában, az élni akarás ösztönének legyőzhetetlenségében, a kitartás, szenvedély, kíváncsiság, szeretet erejében. Abban, hogy csak úgy tud testileg egészséges maradni az ember, ha a lelke is egészséges. Abban, hogy addig kell keresni az utunkat az életben, amíg rá nem találunk. Olykor a segítség, az útmutatás olyan formában érkezik, amelyről nem is gondolnánk. Abban, hogy minden okkal történik, még a legrosszabb, legfájdalmasabb dolgok is. Abban, hogy az önismeretnek, az életnek van egy öntanító jellege, amit olykor-olykor a legnagyobb szenvedések árán mutat meg nekünk. A kérdés csak az, hogyan fogjuk fel ezeket: tragédiaként és csapásként, vagy áldásként.

– Most mivel foglalkozol?

Sokan próbálnak elmenekülni a történtek elől, soha többé nem akarnak onkológiai intézetet, kórházat, orvost látni. Én épp ellenkezőleg cselekszem: visszamegyek arra a helyre, ahol életem legfájdalmasabb pillanatait átéltem. A betegség egyik utóhatására fejlesztek egy orvostechnikai eszközt, egy szenzorokkal felszerelt fűthető kesztyűt, ami a Raynaud-szindrómára (fájdalommal járó átmeneti végtagdermedés és elszíneződés) nyújthat megoldást az értágító gyógyszerek helyett. A mérnöki énem megtalálta a célját.

– Hogy vagy most?

Azóta úgy érzem, mintha ébren álmodnék. A járvány és a világvége hangulat ellenére boldogabbnak és egészségesebbnek érzem magam, mint valaha. Múlt héten egyik napról a másikra kipakoltak a kollégiumból, de négyszeres költözés után sikeresen megoldottam a problémát. Ennél már sokkal nehezebb helyzetekben voltam a múltban…

– Mik a további céljaid?

A flow élmény miatt a futásnak teljesen függője lettem, ráadásul ezáltal is pozitív jövőképet tudok állítani a sorstársaimnak, hogy egy ilyen betegség után is vissza lehet térni az életbe. A kezelés alatt még a lépcsőfordulóban is meg kellett állnom pihenni, akkor ez teljesen összetört. Az onkológiai intézetben most alakul egy futócsapat az orvosokkal, de ez még kiforróban van.

Fejlesztem ezt az orvostechnikai eszközt, ma beszéltem a dokikkal, hogy az etikai engedély lassan elkészül. Hatalmas álmom, hogy legyen egy ilyen magyar fejlesztésű kesztyű.

Emellett pedig elkezdtem könyvet írni. Ez nem csak a sorstársakról és a rákról fog szólni. Inkább azoknak szeretnék segíteni, akik az élet iránti motivációjukat elvesztették. Nem kell mindenkinek ilyen drasztikus pofont kapni az élettől, hogy ráébredjenek az életük értelmére, mert minden emberi életnek megvan a maga célja. Ez egy hosszan tartó folyamat, de mindenkinek van olyan feladata, amivel jobbá teheti a világot. Én könnyen beszélek, mert már megtaláltam a céljaimat.

– Mit üzennél azoknak, akik nem találják a helyüket a világban?

Mindig tehetünk az embertársainkért és magunkért. Én a rákellenes kampányban találtam meg magam, de ez másnak lehet a művészet, a sport…. Bármi, ami mások számára is hasznos.

*

Gondolhatnánk, hogy a fentiek a legkevésbé szólnak rólunk. Ha azonban merünk olvasni a sorok között, valahol ott találjuk magunkat a történetben. Gondolkodók és tudósok már a régmúlt óta keresik a választ arra, hogy létezik-e a matérián túli világ, a lélek és a transzcendens világa. Bár hitünk különbözik, mégis mind egy felé tartunk: a halál felé. Ez ellen nem tehetünk semmit, azonban a szellem haláltáncát – még a fizikai elmúlás előtt – végigjárhatjuk, hogy a tétlenség rémálmából végre felébredjünk, és el kezdjünk tenni valamit önmagunkért és a világért. Ha nekem nem hisznek, higgyenek Bercinek!

Fotó: @zsombito

Post CommentLeave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük