Egy sikeres véletlen

Az igazat megvallva zavarba ejtő bemutatni Galambos Petit. Ha pályafutásának csak a legkiemelkedőbb sikereit sorolnám fel, akkor is tovább tartana az eredmények sora, mint maga az interjú. Egyébként sem volt könnyű dolgom vele, hiszen készülve az idei szezonra hetekig külföldi edzőtáborban volt, s ahogy ő is elmondja, számára valóban a sport az első. Ami legelőször eszembe jut a 33-szoros magyar bajnok, többszörös Európa -és világbajnoki érmezett Kisgalambról, az az alázatosság.

Következzen egy rövid interjú, épp csak annyi kérdéssel és válasszal, ami belefér egy hivatását komolyan gyakorló, napi több edzéssel terhelt vérbeli sportoló energiáiba:

---

– Miről álmodtál gyerekként?

– Sok mindenről álmodoztam, de a sport egyáltalán nem szerepelt közöttük. Mozgékony srác voltam, de nem éreztem hiányát annak, hogy nekem valamit sportolnom kéne. Jól elvoltam az általános iskolás kosárlabda-edzésekkel heti 2 alkalommal..

– Mikor ültél először hajóba?

– Rögtön az első edzésemen hajóba ültem, 2000 szeptemberében. Viszonylag későn – egy szerencsés véletlennek köszönhetően – kezdtem az evezést,14 éves voltam ekkor. Addig számomra egészen ismeretlen volt a sportág.

– Mi volt ez a „szerencsés véletlen”?

– Bicikliztem a Duna parton, majd megláttam a vízen evezni egy jó-barátomat. Gondoltam megvárom, míg végez edzésen, majd együtt hazatekerünk. Aztán a várakozás közben Rapcsák Károly edző elém termett és el kezdett rábeszélni, hogy én is evezzek. Nekem eszem ágában sem volt űzni ezt a sportot, de addig-addig erősködött, hogy végül másnap kipróbáltam. Aztán lent ragadtam.

– Hogyan váltál versenyzővé?

– Az elején csak hobbiként tekintettem az evezésre, egyébként is inkább a társaság vonzott, mint, hogy én valaha eredményes lehessek. A legmerészebb álmaimban sem szerepelt az, hogy egyszer ilyen sikeres versenyző leszek.
A kezdést követően 1-2 év múlva jöttek az első kisebb sikerek. Először is utol kellett érnem a saját korosztályomat, akik nálam korábban kezdték űzni az evezést. Ezek adtak lendületet ahhoz, hogy komolyabban vegyem a sportot. Majd szépen lépdeltem felfelé a ranglétrán.

– Biztos voltál abban, hogy ez a te utad?

– Nem foglalkoztam akkor azzal, hogy jó úton vagyok-e. Minden napot megéltem, ahogy illik egy serdülő srác esetében. Jártam evezni, mert jó társaság volt lent. Maga az evezés szeretete inkább csak ez után következett. Jó volt tartozni egy ilyen közösséghez. Ma már – eredménytől függetlenül – tudom, hogy ez volt az én utam. Rengeteget kaptam a sporttól, számtalan élményben és kalandban volt részem. Embert faragott belőlem, tartást adott. Végül, de nem utolsó sorban a barátaim többségét is innen tudhatom magaménak.

– Lettek példaképeid?

– Természetesen igen. Amint elkezdett komolyabban érdekelni a dolog, figyeltem a körülöttem mozgó hazai evezősöket és sportolókat. Igyekeztem ellesni mindent, amit csak lehet ilyenkor. Nagyon sokat tanultam mentalitásban, technikában, hozzáállásban.

– És hogyan tudod összeegyeztetni a magánéletet az életformáddal?

– A sportolói életvitel nagyon sok lemondással jár. Vagy nevezhetjük áldozatnak is. Amint célom lett a sportban, ezeket az áldozatokat vállaltam. Sok mindent alárendeltem, hogy előtérbe kerülhessen a felkészülés.

– Mondasz példát?

– Például számos családi eseményről maradtam le edzőtábor vagy verseny miatt. Ugyanígy kimaradtak osztálykirándulások és olyan programok, amik az iskolai közösséghez csatoltak volna. Ezeken túl sok csatát vívtam a párkapcsolataimban is. Rengeteget voltam távol a versenyek és edzőtáborok miatt. Nem tudtunk elég időt egymásra fordítani. Mindemellett elvégeztem sikeresen több iskolát is, és bár néha szórakozni és kikapcsolódni is eljutottam, de nyilván nem annyit buliztam, mint a legtöbb korombeli. Nem is volt többre igényem, számomra más volt fontos.

– Egypár evezősként sokat vagy egyedül a hajóban. Miken szoktál gondolkodni?

– Amikor evezek, legtöbbször nem kószálnak a gondolataim. Olyankor ott vagyok testileg, lelkileg. Nehéz tökéletes csapást csinálni, ezért folyamatosan koncentrálnom kell. Azonban sok más mellett a futás az egyik kedvenc kiegészítő sportágam. Na, ott sokkal inkább járatom az elmém. Többek közt azért is szeretek futni, mert sok problémára ott találom meg a választ, és gyakran egészen meditatív állapotba tudok kerülni.

– Van-e bármilyen kialakult rituáléd, szokásod verseny előtt?

– Nem mondanám magam babonásnak. Nem félek a fekete macskától, nem izgat a péntek 13. Azonban vannak bevett szokásaim, amiket szeretek mindig ugyanúgy elvégezni verseny előtt. Ezek inkább cselekvések, mantrák, mozdulatok. Tárgyi kabalám nincs.
Viszont fontos eleme a hangolódásnak a zene. Enélkül nem is tudnám elképzelni a versenyzést. A verseny rajtja előtt pedig szinte percre pontosan megvannak a teendőim, hogy mit mikor teszek: ahogy és amennyit melegítek, amit eszek és iszok.

– Ért-e komoly csalódás az utad során?

- Igen, nem is egy. Természetesen akkor, ott nehezen viseltem el, volt, hogy szenvedtem. De közhely ide vagy oda; a sport tényleg erre is megtanít, felállni és újra indulni. Nem láttam még élő embert, akinek ne lett volna kudarca. Szerintem ezek mind a tanulás folyamatai. Több leszel tőle. Voltam sérült, maradtam le versenyről betegség miatt, kaptam ki századokkal és utcahosszal is. Meg kellett küzdenem rosszakarókkal, de ezek faragtak belőlem olyan sportembert, amilyen ma vagyok.

– Hogyan dolgozod fel a kudarcot és a vereséget?

– Hagyok magamnak időt. Ezt is gyakorolnom kellett. Tartok egy kis “gyász időszakot”. Engedem, hogy kellőképpen átjárja a gondolataimat. Nem vettem sose félvállról a kudarcot. Sőt, erőt merítettem belőle.

– Mit éreztél, amikor az Európa Bajnoki érmet a nyakadba akasztották?

– Rengeteg minden futott át a fejemben akkor. Lepörgött az agyamban az elmúlt 19 év. Abból is az utolsó bő tíz év, azóta kergettem ezt az álmot. Hallani szerettem volna a Himnuszt. Sokszor álltam a dobogó különböző fokain, de győzni most sikerült először világbajnokság vagy Európa-bajnokság valamelyikén. Óriási munka eredménye mindez, örök élmény marad. Bízom benne, hogy még tudok hasonló szép élményeket átélni.

– Lehet, hogy már te is mások példaképéve váltál?

– Azt hiszem, igen. Ahogy nekem is voltak példaképeim a feltörekvő éveimben, úgy szerintem mára én is jó alapot szolgálhatok arra, hogy követendő példa legyek. Nem pusztán az eredményeim miatt, hanem hozzáállásom és viselkedésem miatt is.

---

Tényleg véletlenül biciklizett Peti aznap a Duna-parton, ült be másnap abba a hajóba, születtek barátságai az evezős klubban, kezdett el versenyezni, és lett belőle Magyarország kiemelkedő sportolója? Egyre inkább azt hiszem, hogy nem. Éppen ellenkezőleg, kezdek meggyőződni arról, hogy minden okkal történik az életünkben: a sikerek és a kudarcok egyaránt. Ha kívánhatnék – s miért ne tehetném – , azt kívánnám, hogy az ehhez hasonló sikeres “véletlenek” mutassanak utat azok számára, akiknek kezeit nem fogja senki, vagy már reményvesztetté váltak az élet okozta csalódások által. Peti, köszönjük!