Irtó véges és irtó végtelen

Rakonczay Gábor hatszoros óceánátkelő hajós, kétszeres Guinness-világrekorder, az amerikai Év Kalandja Díj és a Magyar Formatervezési Díj tulajdonosa, író. Emberek százezreinek tartott már előadást célmegvalósítás témakörében, legutóbbi expediciója során pedig egy hét alatt keresztülfutotta Magyarországot. Gáborral – aki készül visszatérni az óceánra is – az élet igazán fontos dolgairól beszélgettem: egóról, halálról, szeretetről, benső erőről, motivációról, magáról az életről.

Íme a beszélgetés:

---

− Milyen gyermekkori álmaid voltak?

– Nagyjából az, amit most csinálok. A kaland, az, hogy megnézzem, mi van a horizont mögött, és mi az, amire képes lehetek. Az óceánon áthajózni vagy a Déli-sarkra menni például már gyerekként akartam. Emellett mindig is nyomot akartam hagyni a világban, egész kiskoromban is úgy éreztem, hogy az életünk irtó véges, és emiatt nem szabad elvesztegetni.

− Mindig támogattak a szüleid az elképzeléseidben?

– Igen és emellett meglehetősen szabad nevelést kaptam, ami egy annyira céltudatos kissrácnak, mint én voltam, hatalmas lehetőség.

– Mi ébresztett egyébként ilyen fiatalon tudatodra?

– Nem tudom megmondani, olyan ez, mintha velem mindig is így lett volna. Szóval nem történt semmi – például egy nagyobb tragédia -, ami kiváltotta volna.

– Ajándék az élettől?

– Valahogy csak látni az élet haladását A pontból B pontba. Ha ebbe így jobban belegondolunk, akkor lehet ennek egy ijesztő vonala is, mert semmi nem marad így örökké, eléggé meg vannak számlálva az ember napjai. Viszont ha ennyire véges, akkor ennyire értékes is az élet, és így már van egy nagyon inspiráló oldala is. Engem ez nagyon megmozgat, az alap belső hajtóerőm legalább negyven százaléka innen jön.

– Szóval már gyerekként felfogtad a saját halálod tudatát?

– Nem is halált mondanék, az elég ijesztő szó, hanem inkább az emberi lét elmúlásának a tényét. Mindegy igazából, hogy milyen vallásban hiszünk, az biztos, hogy ez az állapot, hogy „vagy”, az múlandó. Ahogy én érzékelem a környezetemben, ezen nem szokás agyalni. Úgy csinálunk, mintha korlátlan lenne az idő. Ilyenkor jön az, hogy: „majd holnap, majd jövőre, majd amikor könnyebb lesz”. Az idő viszont brutálisan telik, sokszor évek telnek el úgy, hogy nem is tudja az ember, hogy mit csinált. Ez félelmetes. Sőt, azt mondanám, hogy nem megvalósítani egy gyerekkori álmot félelmetesebb, mint konkrétan szembenézni egy életveszélyes dologgal. De ez nem nyomasztó, hanem éppen innentől változik meg az, hogy mitől félsz és mitől nem.

– Elég sok helyen jártál már a világban. Tapasztaltad valahol, hogy az elmúlást nem tabuként kezelik az emberek?

– Tőlünk Keletre ezt máshogy nézik. Ha viszont Magyarországot vesszük, akkor ez nagyon függ neveltetéstől, tájékozottságtól, vallástól. Hatalmas különbségek vannak, de szerintem általánosságban az tény, hogy ha valaki meghal a környezetünkben, akkor az ember elgondolkodik, szomorú lesz, megsiratja satöbbi, viszont az, hogy ez velünk is bármikor megtörténhet, és hogy az életünk szuper értékes, azzal már nem vagyunk annyira képben. Mindenki csak a saját élete főszereplőjének érzi magát, és a nyugati gondolkodásmód úgy szocializált minket, hogy a főszereplő „nyilván” halhatatlan és végigéli a sztorit. A mai világ elringatja az egyént, nincsen úgy éles következménye a dolgoknak, mint mondjuk az expediciózásban. Ott, ha jön egy helyzet, amit nem tudsz megoldani, akkor lehet, hogy holnap már nem létezel. A normál életben kifogást gyártunk, felelősöket találunk, „majd legközelebb hátha könnyebb lesz”. Így görgetik az emberek az álmaikat is, közben meg telik az idő.

– Akkor te már nem félsz a halálodtól?

– Anno, a kenus óceánátevezésnél volt, hogy felborultam és nyolc percig süllyedt alattam a járgány. Racionálisan nézve biztos voltam abban, hogy én abból nem fogok kijönni, de az utolsó pillanatig küzdöttem. És túléltem. Azt nem mondom, hogy elfogadtam, inkább csak belém égett annak a ténye, hogy ez lesz. Addig viszont értékes a létezés. Nem csak a tiéd vagy az enyém, hanem mindenkié. Minden pillanat értékes. Ez adott egy plusz tüzet, ami ég bennem. Aki már egyszer majdnem meghalt, az sokkal jobban örül a kis dolgoknak is, de sokkal gyorsabban megy a nagy dolgok felé is. Nyilván normál esetben ezen nem megy át az emberiség – szerencsére -, de emiatt is van sok ember belassulva, és felülnek arra a vonatra, ami elhiteti velük, hogy ráérnek.

– Térjünk kicsit vissza a kezdetekhez. Művészeti tanulmányokat folytattál, ez jelen van most is az életedben?

– Hajótervezésben ez többször jól ki tudott jönni, de például most is van egy papírszobor az asztalomon, aminek nekiesek, ha van pár percem.

– El tudod képzelni, hogy lesz majd egy saját kiállításod is?

– Ha lehiggadom majd, akkor ja, végülis miért ne. De én a sportot is művészetnek látom, ez is egyfajta önkifejezés. Én készülök fel, én találom ki a keretrendszerét, az edzéstervet, olyan ez, mint egy performance. Van közössége is, akik motivációt tudnak belőle nyerni. Ilyen módon igazából művész vagyok, ha ezt így mondhatom.

– Elvégre az egész élet művészet, nem?!

– Igen-igen, a harmadik könyvemben is úgy írtam, hogy mindenki a saját életét, mint alkotást hozza létre. Mint a szobrász faragja a márványtömböt, mi is úgy faragjuk az életünket attól függően, hogy miket döntünk, merre megyünk, hogyan viszonyulunk egy másik emberhez és az élethez.

– Mennyire érzed az expedíciókat önálló alkotásnak, és mennyire „csapat alkotásnak”?

– Hát, elég önfejű vagyok (közben felnevet).

– Ezekhez kell is – gondolom.

– Kell. Például sokszor megkapom, hogy szerény meg visszahúzódó vagyok más sportolókhoz képest, de ez inkább onnan jön, hogy az extrémsportnak ez az ága a természetben zajlik, a természet pedig szembesíti az embert azzal, hogy ő mekkora valójában a létezésben. És ez nem túl nagy. Szóval ez visszapakolja az ember egóját. De őszintén szólva, ahhoz, hogy valaki azt gondolja, hogy elmegyek a Déli-sarkra, ahhoz azért kell egó is rendesen. Igazából minden sporthoz kell egó, csak a fontos az, hogy ezt az ember ki tudja mondani, mert akkor már kisebb lesz és nem úgy lesz öncélú.

– Én azt gondoltam, hogy aki leküzdi önmagát, az már nem táplálkozik egóból. Ezek szerint mégis hasznos az egó?

– Hát persze! Ha mondjuk nincs egód, akkor egy viharban elpusztulsz, ezen nem lehet mit szépíteni. Az egóval irtó nagy dolgokat el lehet érni, meg nyilván rengeteg bonyodalmat is okoz az ember életében.

– Van olyan, hogy az utadat felajánlod valaki vagy valami javára?

– Ma már nagyon fontos része az utaimnak, hogy akik követik, azok tudjanak belőle motiválódni. A múltkori bebukott utamnál például éreztem annak a felelősségét, hogy azok, akik követték az expedíciót, azoknak nem tettem jót. Érted, azt hiszik, hogy „nincs lehetetlen, még az óceánt is át lehet evezni”, aztán kiderül, hogy mégis van. Ezzel persze azoknak okoztam örömet, akik tizenöt éve várták, hogy végre ne sikerüljön valami, viszont azoknak, akik fontosak, igenis kötelességem megmutatni, hogy ebből is fel lehet állni és meg lehet csinálni.

– Kik tagjai a te közösségednek?

– Minden ember küzd a saját területén, ami lehet nem annyira látványos, nem mutatja be a TV, mint nekem a Déli-sarkot, de az ő célja számára ugyanolyan szép és bonyolult, mint nekem az enyém. Sőt, valószínűleg nekem az ő céljuk nem is menne, mivel nem is olyan egyszerű. Az óceánon csak a nyugati irányt kell tartani, de itt a civilizált világban nehéz tartani egy bizonyos irányt, annyi minden viszi el az ember figyelmét. Persze fontosak az információk, de nagyon gyorsan át lehet állni a fogyasztó módba. Szóval én valahogy azok fejlődéséhez szeretnék hozzájárulni, akik a saját területükön haladni szeretnének. Én ezt értem közösség alatt.

– Egyébként te sohasem hazudtál magadnak? Lehetséges ez?

– Én elsősorban magamnak tartozok elszámolással. Gyerekkorom óta menekülök bármilyen rendszer elől, ahol megmondják, hogy miről és hogyan kell gondolkodni. Az iskolai intézményéket sem bírtam, annak ellenére, hogy irtó hasznos tudást szereztem, hiszen most nem tudnék hajót tervezni, szóval hálás vagyok az összes tanáromnak, de azzal sohasem tudtam egyetérteni, hogy megmondják nekem, mit gondoljak.

– Lázadtál is?

– Nem. Teljesen csendben voltam, viszont belül folyamatosan vártam, hogy felnőtt legyek és elindulhassak a saját fejem után. Ezzel mondjuk jó sokat vártam, mert csak az egyetemi éveknél jött az első óceánátevezés is.

– Mikor történt meg a felnőtté válásod?

– Egyetemen, amikor már eltartottuk magunkat az akkori párommal, és jött az ötlet, hogy: „hoppá, végülis mi már felnőttek vagyunk, kiveszünk egy kis szabadságot a suliból és átevezzük az óceánt” Akár jöhetett volna ez sokkal korábban is. Ezért tartok meglehetősen sok és karitatív módon iskolai előadásokat is, hogy vállalja a fiatalság a felelősséget önmagáért, és hogy rájöjjön, hogy mindenki egy külön lény, és, hogy csak abból tud kiszedni, amibe energiát fektet. Nekem ez 23 évesen jött össze először.

– Hogyan látod a mai fiatalságot?

– Szerintem durván szétszakadt. Van, aki teljesen elveszíti a valóságot, mert egyszerűen benne él a telefonjában, és van, aki pedig brutálisan használja az elérhető információkat. Nagyok a különbségek, nagyobb a szórás, de akik akarnak, azok pillanatok alatt csinálnak komoly eredményeket. Régen pl. egy expedíció szervezése évekig tartott, ma -nyílván a tapasztalásból jövő tudás kivételével – minden elérhető a neten. Beszerzed a felszerelést, ami régen irtó nehéz volt, és már mész is. Annak, aki lépést tart, annak érdekes ez a gyorsuló a világ, aki meg nem, az meg fogyasztja a többiekről az információt, és folyamatosan azt érzi, hogy lemarad.

− Neked voltak példaképeid az életed során?

– Persze, most is vannak. Akik a saját területükön kimagaslót alkotnak, azok nagyon tudnak inspirálni.

– Szerinted ki a jó példakép?

– Példakép az, akinek egyetértesz az életének egy részével, az útirányával, és ezért követed. Így könnyebben szerzel tudást, de nyilván ennek a folytatása az, hogy a példaképeinket meg kell tudni haladni. Ilyenek a szüleink is, szóval mi is akkor neveljük jól a gyerekeinket, ha ez megtörténik. Ha választasz magadnak egy példaképet, akkor közel kell hozzá kerülni, ismeretséget kell kötni vele, barátokká kell váljatok, de nem szabad bálványozni, és végül meg is kell haladni őt. Így fejlődik a világunk.

– Te voltál már ilyen példakép valaki számára?

– Igen. Van a Szabó Ádám Norbert barátom, aki annak idején az első könyvemet olvasta. Írt nekem, hogy találkozzunk, egy tök aranyos kis fiatal srác volt. Ő is evezni akart, aztán pár év eltelt, és már át is evezte az óceánt. Ma egy komoly, sokat látott ember és nagyon jó barátok vagyunk.

– Róla nyilatkozta anno a média, hogy a te nevedet kihasználva akart előrébb jutni?

– Igen, ott volt bőven bonyodalom.

– Akkor barát vagy nem barát?

– Most már abszolút barát. Mielőtt őket kimentették az óceánról, előtte kőkeményen ment, hogy „mi jobbak vagyunk, mint a Gábor”, de azóta ez rendeződött és tök büszke vagyok rá. Túl kicsi ez az ország ahhoz, hogy olyannal rivalizáljunk, hogy: „jaj, te is átevezted az óceánt, de én jobb voltam”. Ez vicces lenne. Amúgy valamelyik nap is írt egy illető, akinek még általános iskolás korában tartottam egy előadást. Eltett egy papírfecnit, amit aláírtam, kitette a szobájába, közben eltelt egy csomó idő, és sportoló lett. Most, tízen év távlatából írt egy szép üzenetet, hogy szeretné megköszönni, hogy mennyit adtam neki. Ez nagyon jó visszajelzés.

– Helyre billenti a benső mérlegedet?

– Igen. Érted, elmegy az ember egy általános iskolába karitatív előadást tartani, mesélsz nekik a bálnáról, a cápáról, meg a viharról. Élvezik, de nem feltétlenül értik. Jót teszel a lelkiismeretednek, hogy tettél a világért, de nem biztos, hogy átmegy az üzenet. Szóval tízen év után kapni egy ilyen üzenetet nagyon erős.

– Neked van ilyen külső erőforrásod, ami rajtad túlmutat?

– Nincs. Szerintem amit az ember el tud érni, az belül van mindig. Jóval kisebb teljesítményre vagyunk képesek, ha kívülről jön az alapmotiváció. Az emberben belül van valami, ami megállíthatatlan. Ha valaminek meg akarsz felelni, akkor mindig jön egy pont, ahol már nem éri meg, ezért megállsz. Ha viszont ez az őserő belülről jön, akkor akármilyen akadállyal találkozol, az mindig csak megoldandó feladat lesz, és akármeddig el lehet jutni.

– Amúgy sosem csapott meg a hírnév szaga?

– Attól függ, mit ért alatta az ember.

– Nyilván a Rakonczay Gábor egy név, ezt se tagadjuk!

– Néha jó lenne látni magam kívülről. Nem azt, hogy mit gondolnak rólam, hanem mint nevet vagy brandet. Én erről nem tudok véleményt alkotni, mert ugyebár benne vagyok. Vannak persze jó részei, annak idején például, amikor az első újságcikk megjelent egy bulvár magazinban, hogy két egyetemista átevezi az óceánt, akkor büszke voltam. Aztán eltelt pár év, és ez már máshova tevődött. Az emberek kedvesek, jól esik, ha gratulálnak, egyből van egy közös téma, csomó ajtó kinyílik. Ezt imádom, de rájöttem, hogy jó csendben lenni. Amikor kint vagyok az expedíción, akkor is tök egyedül vagyok, szóval ezt nem lehet a nyilvánosságért csinálni.

– Mi volt a leghosszabb idő, amit egyedül, csendben töltöttél?s

– A 77 napos kenus útban, a Kanári és a Karib közötti szakasz alatt volt 60 db nap tök egyedül. Aztán egy öt hónapos vitorlásútban is volt két hónap egyedüllét.

– Nem beszéltél senkivel?

– A kenus borulás után 44 napig nem működött a műholdas telefon, de azt nem kívánom se magamnak, se másnak. Abba be lehet csavarodni rendesen. A mai világ szempontjából ez nem logikus, ha csak nem szerzetes akarsz lenni, de ha kényszerhelyzet miatt történik ez, akkor azt nem akarod átélni.

– Szóval annak ellenére, hogy elmész hónapokra expedíciózni, alapvetően társasági lény vagy?

– Így van. Egy lakatlan szigeten lenni nem vonzó.

– Vagyis megtaláltad a helyedet a társadalomban?

– Igen. Hajózásban szokták mondani, hogy: „Mit szeretne legjobban a hajós? Hát kikötni. És mit szeretne, amikor a parton van? Hát elindulni.” Így jó az élet. A középeső részt mindig a két végletből látod. A komfortzóna középen van. Ha elmész az egyik véglétbe, ahol nélkülöznöd kell, és az életed egy hajszálon múlik, majd elmész a másikba, ahol mindenki nagyon szeret, biztonság vagy és például ezrek tapsolnak meg egy rendezvényen, akkor ezekből a végletekből tökéletesen rálátsz a valóságra, a hétköznapokra. Akkor tudod elfogadni ezt az egészet. Nekem ilyen szempontból nagy mázlim van.

– Ki tudsz hajózni, és partot is tudsz érni.

– Így van.

− A játék kedvéért képzeljük el, hogy eltűnik a világról az összes technikai kütyü, nincsen fogalmunk számokról, kalóriáról és időről. Mi alapján találnád ki egy ilyen világban a céljaidat?

– Nagyjából minden ugyanígy menne tovább, az összes expedícióm az egyszerűséget célozza meg. Én kifejezetten szeretem a minimalista dolgokat. Az már más kérdés, hogy a mai világban, amikor szponzorációból valósul meg egy út, akkor nem lehet megtenni, hogy az ember technikailag ne támassza alá például a kihívás kommunikációját.

– Na és hogy állsz a spiritualitás kérdésével? Volt már valamilyen meggyőző megélésed?

– Hát, én nagyon-nagyon akarom hinni, hogy nem csak véletlenül létezünk, és hogy van valami értelme ennek az egésznek.

– Akarod hinni, de nem hiszed?

– Inkább azt mondom, hogy keresem. Belülről azt gondolom, hogy lennie kell. Hú, hogy mondjam…Olyan konkrétat nem találtam, hogy egy vallás vagy egy filozófia számomra önazonos lenne.

– Ez tiszta sor…

– Minden olyan gondolatban, ami azt mondja, hogy „nem csak egy darab hús vagyunk, 90 év, aztán redőny lehúz, hanem ennél azért ez több”, találok valamit és egyet is értek velük.

– Meggyőződésed viszont nincs ezzel kapcsolatban?!

– Inkább az, hogy annyi abszurd dolog történt velem, hogy ez így nem normális, hogy még mindig életben vagyok.

– Örülök, hogy te mondtad ki! (közben nevetünk)

– Van pár dolog, ami túlmutat azon a 65 kg-s testen, amiben vagyok.

– Ez a versenysúlyod amúgy?

– Ja-ja, ez az ultrafutás velejárója. Szóval azt gondolom, hogy van egy folyamatos nyitottság, érdeklődés bennem, de magamra nézve azt tartom jónak, ha sehol nem tűzöm ki a zászlót és mindig megújulok.

– Látjuk, mennyi probléma adódik a „zászló-kitűzésekből”…

– Így van. Amit ma gondolok, azt öt éve totál másképp gondoltam, és hogy ha mi öt év múlva beszélünk, akkor lehet, hogy már más lesz a fontos.

– De ha valaki megkérdezi, hogy mi a te identitásod, akkor mit mondanál?

– Milyen téren?

– Például nem azt mondod, hogy „én egy baloldali keresztény ember vagyok”, hanem valami mást. Ki vagy te?s

– Azt mondanám, hogy próbálom magam jól érezni, kihasználni az időt, ami van, átadni a tudást, amit begyűjtök, megtapasztalok, és hogy fontos, hogy a világot jobbá tegyem, mint amilyen előttem volt. Na meg persze van egy olyan rész is, hogy nagyon sok embernek teszek fel kérdőjeleket a fejében, inspirálom őket. Ebben is van küldetésem, de nekem összeomlana az életem, ha beállnék egy bizonyos irányba, például ha csak egy bizonyos sportot képviselnék.

– Értem. Ez nem te vagy.

– Nem. Én jobban szeretem magam itt is, meg ott is mindig újraépíteni. Ennek van értelme. A világunkban minden folyamatosan változik, ez egyfajta szükségszerűség.

– A változás elfogadása viszont bátorság kérdése is, nem?

– Nekem is vannak rosszabb időszakok, de aki már döntött életről és halálról, akkor annak már túl nagy félnivalója nincsen. Érted, mit tudok elrontani? Sokkal félelmetesebb haszontalannak lenni, mint kockáztatni. Maga az élet kockázat, és mind iszonyatos kockázatot vállalunk a napjainkkal, csak nem tudunk róla. Ilyen a gyorsétterem is: tudom, hogy milyen hatása van hosszútávon, de valamiért mégis elmegyek. Az élet viszont nem egyből nyújtja be a számlát, pedig valahová mindent felírnak. Minden nagy kockázat, csak az ember azt mondja, hogy „ez még belefér”.

– És gyakran már nem fér bele.

– Gyakran. Ha innen nézzük, akkor semmivel nem kockázatosabb elmenni a Déli-sarkra, mint mondjuk átsétálni a piroslámpán. Ráadásul az egyik egy gyerekkori álom, a másik meg nettó felelőtlenség.

− Egy interjúban említetted a zenét. Milyen stílus az, ami a motivációt újra előhívja benned a nehéz pillanatokban?

– Ez nagyon vegyes, van amikor segít, például hajnali kettőkor, amikor már 100 km felett futok, de például az Antarktiszra direkt nem vittem zenét, mert az egy annyira különleges hely, hogy maximálisan át akartam élni azt a brutális ingerszegénységet, ami ott van.

– Volt már olyan zene, ami „megmentett?

– Nem. Néha érzem is a hiányát, hogy mennyivel egyszerűbb lenne ilyen külső segítség.

– Mintha nem akarnád megengedni magadnak a külső segítséget…

– A kenus expedíció után sokat agyaltam ezen. Ott összeomlott a világképem. Kb. a nulláról kellett kezdeni mindent itthon. Akkor azon izéltem, hogy bárcsak ez vagy az lenne a vallásom, mert mennyivel egyszerűbb lenne. Csomószor kimegyek egy hosszú futásra, és nézem, hogy mennyien hallgatnak zenét, akkor azt mondom, hogy tök jó lenne, de mindig az van bennem, hogy iszonyatos értékes az, hogy nem hallgatok semmit, mert így önmagammal vagyok együtt. Nem lebecslendő a zenét, de ennél értékesebbet nem tudok. Simán telnek el úgy napok, hogy az ember azt sem tudja, hogy kicsoda-micsoda, hogyan funkcionál, mert egyszerűen nem töltünk megfelelő mennyiségű időt önmagunkkal.

– Van, aki egy egész életet él így le.

– Igen, van, aki azt sem tudja, hogy ha valahol öt óráig csendben lenne, akkor egyáltalán mi játszódna le a fejében, vagy ha igazán nehéz lenne, honnan szerezne motivációt. Nem kívülről, hanem belülről. Pedig ott van, csak hozzá kell férni. És ezt gyakorolni kell.

– Elképesztően tanító jellegűek a válaszaid. Középszerűnek tűnhet, de muszáj vagyok ezt még megkérdezni: te szereted önmagadat, ugye?

– Ez nagyon fontos kérdés. Ezt úgy szoktam mérni – főleg ha nehezebb küzdelmem van, hogy megkérdezem magamtól, hogy cserélnék-e mással. Ha azt tudom mondani, hogy „nem”, akkor minden oké. Ha minden nehézséggel együtt is jól érzed magad a valóságban, akkor végülis ez a válasz a „szereted-e önmagadat” kérdésre. Ha viszont kompromisszumokkal élsz, akkor nem túl jó a helyzet.

– Szóval szeretetben élsz?

– Ja, abszolút, aha.

– Örülök neki, és kívánom, hogy maradjon is így!

– Köszi, és köszönöm a beszélgetést!

---

A fenti sorokat újra és újra átolvasva egyre erősebben hiszem, hogy az élet – mely Gábor szerint egy irtó véges, ám csodálatos alkotás – arra is megadja a lehetőséget, hogy felfedezzük a természeti erők, s benne önmagunk erejének a végtelenségét is.

Ehhez még az óceánt sem kell áteveznünk, hiszen annyi is elég, ha „csak” a saját álmainkat követve elindulunk azon az úton, amelyet az a bizonyos benső hang diktál számunkra. Nem számít, hogy a legtávolabbi hegyre, vagy éppen a legközelebbi dombra vágyunk. Ennél fontosabb, hogy útközben olyanná csiszoljuk ezt az alkotást, ami által a világ egy jobb hely lehet: szeretetteljesebb, őszintébb, önazonosabb.

S ne feledjük: „Sokkal félelmetesebb haszontalannak lenni, mint kockáztatni”! Gábor , köszönjük, és köszönöm!