Novák Zsombor Péter | zsombito

Furkó Kálmán, az evezős

Furkó Kálmán, az evezős

in Exkluzív interjúk - Exklusive interviews

Tizennégyszeres magyar bajnok, U23 Európa-bajnok, U23 világbajnoki bronzérmes, egyetemi világbajnok, felnőtt világbajnok negyedik, és immáron felnőtt Európa-bajnok. Már követni se tudom a bajnoki címeket, abban viszont biztos vagyok, hogy e díjak tulajdonosa egy olyan srác, akitől valamit mindannyian tanulhatunk. Furkó Kálmánt – akinek névrokon nagyapja a 8 danos karatemester – Szolnokról ismerem kisgyerekkora óta, mint család-barátot és sporttársat. E hónapban rendezték meg Olaszországban az evezős Európa-bajnokságot, ahol neki, és társának, a győri Szabó Bencének szólhatott ismét a Magyar Himnusz. Kálmival beszélgettem az idáig elvezető útjáról, következzen tehát egy baráti hangvételű, ám igen komoly értékeket közvetítő beszélgetés:

Mindenkitől ezt kérdezem először: miről álmodtál gyermekként?

– Kisgyerekként nem igazán érdekeltek még a sportok, inkább az autók, a horgászat kötötte le a figyelmemet. Mindig is szerettem volna egy menő autót.

Volt rajtad családi nyomás a sport irányába?

– Nagyapám ugye ismert kiképző volt a katonaságnál, valamint a kyokushin karate magyarországi története az ő nevéhez fűződik, nagy dolgokat ért el ebben a sportban. Általános iskolás korom óta sportolok, elsőtől negyedikig judoztam, utána viszont nem mentem tovább karatézni. Amúgy soha nem éreztem azt, hogy valamiféle elvárás lenne felém, hogy karatézzak. Nyilván az öreg örült volna neki, de egy idő után szerintem megbékélt vele, hogy nem a karate mellett döntöttem.

Shihan Furkó Kálmán, 8 danos karatemester, a „Magyar Szamuráj”
/ fotó: fight.hu /

Hogyan is jött egyébként az evezés?

– A négy év judo után kajakozni mentem, de azt komolytalanul csináltam. Hol jártam, hol nem, állandóan „rugdosni” kellett, hogy menjek edzésre, végül ezt is abbahagytam. Ezután volt egy jó másfél év, amikor semmit nem sportoltam, de ez annyira el kezdett zavarni, hogy azon gondolkodtam, milyen újabb sportot próbálhatnék ki. A focin gondolkodtam, de mivel alapvetően félénk gyerek voltam, ezért úgy voltam vele, hogy van két barátom, akiknek jól is megy a sport – ugye te és a testvéred, Edvin -, úgy hogy ennek a hatására úgy döntöttem, kipróbálom az evezést. És ez nagyon varázslatos volt, még az is pontosan megvan az emlékezetemben, hogy milyen nap volt. Nem bántam meg!

Milyen nap volt?

– Csütörtök. Aztán pár hónap múlva már azon vettem észre magam, hogy az első edzés óta minden nap ott vagyok a hajóházban. Jó volt a közeg, hamar befogadtak, szóval ott ragadtam.

Minek a hatására döntöttél úgy, hogy aztán komolyabban vedd a sportot?

– Szerencsémre számos jó példa volt előttem. Amikor elkezdtem az evezést 2010-ben, a Simon-Juhász páros már U23 világbajnoki ezüstérmes volt, később az olimpiára is kvalifikáltak. Vallyon Bence és a testvéred szintén válogatottak voltak, rendszeresen jártak világbajnokságra. Eleinte persze nem azért edzettem többet, hogy válogatott legyek, hanem csak élveztem. Aztán életem első válogatott versenyén váratlanul harmadik lettem egypárban, ami azt jelentette, hogy a serdülő válogatott négypár tagja lettem. Ezzel kezdődött el valami új.

Mi zajlott le benned?

– Ez olyan óriási élmény volt nekem, hogy elkezdett bennem érlelődni az, hogy talán végre tudok valamit kezdeni a nevemmel, csak egy másik sportágban.

Hivatásodra leltél?

– Igen. Én a mai napig elég kishitű vagyok, szóval nagyon fura volt, hogy elértem valamit, de…

Bocs, hogy közbe szólok. Hogyan lehetsz kishitű, amikor már kétszer is szólt neked a Magyar Himnusz?

– Már sokat javult ez az évek során, de ezt nem tudom megmagyarázni, mindig ilyen voltam.

És a pályán más vagy? Gondolom ott képes vagy „átváltozni”?

– Igen. Még ha tudom is, hogy vannak, akik papírforma szerint jobbak nálam, például egy olimpiai bajnok evez mellettem, akkor is úgy állok neki a futamnak, hogy mindenkit meg tudok verni. 

Ezt a „kattanást” amúgy tanította valaki, vagy zsigerileg van benned?

– Nem tanította senki, de ugye a rutin is sokat számít.

Bár fiatal vagy, de megkérdezem: ért már komolyabb csalódás az utad során, amiből nehezen tudtál felállni?

– Fizikailag viszonylag hamar eljutottam egy magas szintre a korosztályomban, szépen jöttek a magyar bajnoki címek, az ergométeres bajnokságon is magyar rekordot döntöttem könnyűsúlyú ifiként, viszont amikor kikerültem a nemzetközi versenyekre, akkor jött a hidegzuhany. Igazából a 2014 és 2018 közötti Európa –és világbajnokságokról mindig csalódással tértem haza.

Gondoltál arra, hogy abbahagyod?

– Csak 2018-ban, amikor rosszul ment az EB és a VB is, és még egy csigolyaív-szakadás is közbe jött. Rossz forma, rossz év, hónapokat kellett kihagynom, és akkor elgondolkodtam azon, hogy minek ez az egész.

És hogyan sikerült felállnod ebből a kudarcsorozatból?

– Nekem nem volt elég az, hogy csak magyar bajnok legyek. Az fogalmazódott meg bennem ekkoriban, hogy ha nem sikerül elérni a célomat, akkor az motivál, hogy megkeressem az okokat és kijavítsam őket, ha sikerül elérni, akkor pedig az motivál, hogy még jobb legyek. Aztán a felépülés után szinte rögtön egyéni csúcsot húztam ergón, és életem legjobb szezonja következett. Ilyen a sors fintora.

Ki volt az, aki szellemileg és fizikálisan segített ekkor?

– A bátyáddal, Edvinnel beszélgettem sokat, ugye neki is volt már hasonló problémája, de a javarészét magamban meccseltem le. Később heti pár alkalommal beszélgettem egy sport coach-csal, de ez már csak a talpra állás után volt.

Ugorjunk egyet: mit éreztél, amikor az Európa Bajnoki érmet a nyakadba akasztották?

– Meghatódtam. Onnantól kezdve, hogy komolyabban sportolok, az volt a nagy álmom, hogy egyszer nekem/nekünk szóljon a Magyar Himnusz. Hidegrázós élmény.

jobbra Furkó Kálmán, edzője Molnár Dezső, a Magyar Evezős Szövetség kapitánya, balra Szabó Bence, edzője Alföldi Zoltán
/ fotó: Balint Cucz /

Hatalmas gratuláció nektek.

– Kösz-kösz.

Szóval nemzetközi vizekig jutottál el. Mit jelent neked mindez után a Tisza folyó, és Szolnok városa?

– Apukám nagy horgász, az evezés előtt én is az voltam, verseny szinten űztem a pecát. Így a Tiszához már szinte csecsemőkorom óta kötődöm. Van valami, ami megnyugvást ad, rengeteg jó élményem kötődik hozzá.

Mi ez a valami?

– A természet. Nehéz ezt megfogalmazni, nyilván ezt te érted, mert ugyanitt nőttél fel. A hajnali edzések a legjobb példák: ott vagy a Tisza közepén, érzed benne az életet, a sodrást, az örvényeket, az uszadékokat, senki nincs körülötted, full kuss van, kel fel a nap, és mindezt te végig nézheted. Ez mindent megér.

Otthon érzed magad?

– Nagyon. Most, hogy csak beszélünk róla, is hiányzik.

Szolnok, háttérben a Tisza-virág híd
/ beküldött fotó /

És a város?

– A város szintúgy. Általánosba a Belvárosiba jártam, aztán a Széchenyibe, mindkét helyen támogatták, hogy sportolok, sokat tettek hozzá a pályafutásomhoz.

Egyébként az alapján is, ahogyan ismerlek, jól érzem, hogy van benned egy erősebb nemzeti öntudat?

– Van-van.

Szerinted az élsport működhet nélküle is?

– Nem hiszem, hogy ez csak a „nemzetek csatája” lenne. Például amikor odaállok a rajthoz, akkor nem arra gondolok, hogy ezt most csak a hazámért teszem. Ezeket az érmeket inkább magamnak, a családomnak és a segítőimnek nyerem, akik eljuttatnak odáig. A Himnuszról viszont többet tudok mondani.

Mesélj, kérlek!

– Ugye rengetegszer láttam már tévében, hogy magyar versenyzőnek himnusz szól, engem ez mindig meghatott. Kitűztem célul, hogy a pályafutásom alatt legalább egyszer nekem meg a csapatnak fog szólni. Ez két éve adatott meg előszőr, akkor is és most is elérzékenyültem. Közben meg lepörgött előttem az a sok edzés és áldozat, amit ebbe beletettem az évek alatt. Kívánom minden sportolónak egyébként, hogy ezt megtapasztalja!

Akkor hagynod kell őket győzni…

– Na jó, akkor úgy mondom inkább, hogy minden magyar sportolónak.

Különleges érzés lehet, én is vágytam rá, nekem ez sajnos nem adatott meg.

– Nekem most már van kettő, adok neked egyet, majd elrakom befőttes üvegbe.  (közben nevetünk)

Egyébként még hatással van rád nagyapád, és az ő sikeres sportmúltja?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Sok embertől hallottam már, hogy nem lennének a helyemben, micsoda teher lehet ezzel a névvel élni, sportolni. Én nem így gondoltam. Az vált a célommá, hogy a Furkó Kálmán név egyszer majd ne a karatéról legyen híres, hanem az evezésről. Félreértés ne essék, nem rivaldafényre vágyom, de sokszor egyből visszakérdeznek, amikor bemutatkozom valahol, hogy van-e közöm a „karatés Furkó Kálmánhoz”. Ha egyszer valaki azt kérdezné: „te vagy az az evezős Furkó Kálmán?” – na, az hihetetlen érzés lenne.

Ha lenne lehetőséged változtatni valamit a sport világában, mi lenne az?

– Sajnos a sport egyre inkább a pénzcsinálás irányába megy. Nem az számít, ki mekkora teljesítményt, eredményt ér el, hanem az, hogy az az eredmény mennyire eladható, mennyire nézhető. Én nem ezt tartanám fő szempontnak, hogy hogyan lehet minél több pénzt kicsiholni az adott sportágakból.

De a teljesítmény is kényszeressé, egyfajta káros függőséggé válhat…

– Persze, én is teljesítmény-kényszerben élek. Önmagammal szemben nagyon magas elvárásaim vannak, állandóan a határaimat feszegetem. Hát, az élsport nem az egészségről szól, de én ezt élvezem és nagy erőt ad.

Meddig tart ez szerinted?

– Nyilván véges, de szeretném még jó pár évig csinálni. Viszont nem lenne jó még harminc évesen is itthon lakni a szüleimnél, a sportból viszont nem tudok megélni.

Még tanulsz, ugye?

– Igen, később edzősködni szeretnék majd. Olyan sok tehetséges ember van, kár lenne őket veszni hagyni. Most a Testnevelési Egyetemre járok, de például az erőnléti edzőmtől (Szigeti György) is nagyon sok tudást kapok.

Milyen érzés fog el egyébként ebben a pillanatban, ha a hajóra gondolsz?

– Izgatottság. Ugye már a gimnázium alatt is heti 12 edzés volt, az első órára is a reggeli edzésről mentem, ezt is jól ismered. A padban gyakorlatilag folyamatosan az evezésre gondoltam. Arról álmodoztam, hogy evezek a Tiszán, csinálom a mozdulatokat, megnyerek egy versenyt. Vicces amúgy, mert én azt nem értettem, hogy lehet fél 8-ig aludni és fáradtan beesni suliba, ők meg azt nem értették, hogyan tudok előtte edzeni. A gimnáziumi osztálytársakkal például csak a szalagavató after-on buliztam először, ennek ellenére nagyon sok segítséget kaptam tőlük, kialakult egyfajta kölcsönös tisztelet, és ez ugyanígy volt a tanárokkal. Sokukkal máig tartom a kapcsolatot.

És a sport mellett van valami hobbi vagy érdeklődési köröd, ami még meghatározza az életedet?

– Nem, csak a sport.

És hogy állsz a hit kérdésével?

– Hiszek Istenben, meg elfogadom Jézust, de nem járok templomba, ez nekem nem hétköznapi téma.

Hagyhatjuk a vallást, engem a benső meggyőződésed érdekel leginkább.

– Amikor forró a helyzet, akkor felnézek az égre, imádkozom magamban egy kicsit, és ilyenkor hiszem is, hogy kapok valamilyen isteni segítséget. De ez éppen attól függ, hogy milyen lelki állapotban vagyok.

Halálfélelmed vagy ahhoz közeli élményed volt már, mert mondjuk annyira kihajtottad magad?

– Egyszer, a sarasota-i világbajnokságon: magas páratartalom, 40 fok, ráadásul rajtunk volt a teher, hogy tíz év után először nyerhetünk U23 VB érmet Magyarországnak. Aztán harmadikok lettünk. Na, itt annyira kihúztam magam, hogy a díjátadó stégig alig tudtunk elvergődni, aztán az orvosi stáb ki sem akart engedni a díjátadóra. Rám raktak egy oxigénmaszkot meg egy vérnyomásmérőt, de azt hazudtam az orvosoknak, hogy jobban vagyok. Összegyűjtöttem az utolsó erőimet, és átvettem az érmet. Aztán egy óráig hánytam még…

Milyen volt a fizikai szenvedés közben a tudatod?

– Tudtam, hogy ez már nem tesz jót az egészségemnek, de nem érdekelt. Azt mondtam magamnak, hogy az éremért megéri.

Tartasz még valamitől ennyi szenvedés és fájdalom után?

– Az újbóli gerincsérüléstől, de a prevención keményen dolgozom nap, mint nap.

Mi ma a fő motivációd?

– Az év végén lesz a felnőtt világbajnokság Kínában, az EB győzelem után azt gondolom, hogy akár az aranyra is van esélyünk.

 És a menő autóról lemondtál?

– Nem, sőt, közel járok ahhoz, hogy megvegyem életem első autóját.

Azzal fogsz edzésre járni?

– Ja-ja, lustulok.

Utolsó kérdés: megfogalmazódott-e benned valamilyen gondolat az eddigi utad során, amit értékként szívesen adnál át másoknak is?

– Találj valamit, amit szeretsz csinálni, és csináld tiszta szívből! E nélkül szar felkelni reggel…

*

Azt mondanom sem kell, hogy „Ki a Tisza vizét issza, annak szíve vágyik vissza.”   Az otthonérzést nyújtó folyó és természet szeretete mellett a fenti történet egy igen ritka erényről tesz még tanúbizonyságot, melyet manapság – és mindenkor – csak kevesek tudhatnak magukénak. Mégis „a sors furcsa fintorának” köszönhetően időnként kimagaslanak embertársaink közül olyanok, akiktől megtanulhatjuk, hogy a türelem és a kitartás mekkora erőt adnak céljaink eléréséhez. Ez az erő – mely mélyen ott rejlik Furkó Kálmánban, az evezősben – nem más, mint az alázatosság. Kálmi, köszönjük!