Írásaim Vallás és spiritualitás | Élet és Hivatás | Tabuk

“Istené akartam lenni”

“Istené akartam lenni”

in Élet és Hivatás

Interjú Gazdag Zsuzsannával, volt evangélikus lelkésznővel

Isten útjai kifürkészhetetlenek – tartja a mondás. És még ha nem is hisszük, hogy a sorsunk bármilyen transzcendens erő kezében lenne, döntéseink következményeit semelyikünk sem képes kétséget kizáróan előre látni.

Gazdag Zsuzsannával egyazon szálloda vendégei voltunk a decemberi ünnepek során. Egy mosolygós hölgy, – akivel könnyedén, szinte azonnal érdemi beszélgetésbe lehet elegyedni – igazi felüdülés, ha az ember több száz idegennel tölt napokat egy épületben. Mondhatnám, hogy találkozásunk a véletlen műve volt, és hogy a vele való beszélgetés csak gyógyírként szolgált az ünnepi hangulatot megteremteni kísérlő programokra, mégis úgy hiszem, hogy dolgunk volt egymással.

Elmesélte, hogy a húszas évei előtt megtért, majd vágya – hogy Istent és az embereket szolgálhassa – az evangélikus teológiáig vezette. Lelkészként szolgált az ország számos pontján, később azonban egy – az egyház világában – szokatlannak számító döntést hozott: azonnali hatállyal felmondott, és kilépett az egyházból.

Története annyira megihletett, hogy végül felkerestem Zsuzsát, aki készséggel válaszolt a bennem felmerülő kérdésekre.

Íme az interjú:

– Vallásos családba születtél? Milyen nevelést kaptál?

Nem volt vallásos a családom, édesanyám keresztségét tekintve római katolikus, édesapám pedig, aki már nem él, evangélikus volt. Egyikük sem gyakorolta a vallását, de ez szerintem részben a kornak (a XX. század hetvenes évei elején születtem) is volt köszönhető. Én végül evangélikus keresztségben részesültem.

– Milyen gyerekkori álmaid voltak?

Úgy emlékszem, egyszer megkérdeztem édesanyámat, nem „haragszik-e”, ha tudós leszek…?

A viccet félretéve: Egy ideig tanár akartam lenni, kamaszkoromban pedig azt szerettem volna, ha a rádióban mások is hallják a hangomat, illetve, ha azt, amit írok, mások is olvassák. Ez a két utóbbi álom – nagy örömömre – végül valóra is vált. A Kossuth rádió Evangélikus félórájában egy ideig én lehettem a „női hang” (felolvasó), és hat évig az Evangélikus Élet című hetilap főmunkatársa (főállású újságírója) voltam.

– Az istenszolgálathoz isteni elhívás szükséges szokták mondani. Hogy volt ez nálad?

Isten a legfontosabb személy az életemben. 18–19 éves koromra tevődik az istenkeresés és Istenre találás időszaka. Nagyon nagy hatással volt rám akkoriban Franco Zefirelli: Napfivér, holdnővér című filmje. Egészen Istené akartam lenni, őt és az embereket szolgálni, mert azt gondoltam, csak így van értelme az egésznek.

18 és 28 éves korom között komolyan és őszintén vágytam a szerzetesi életre, de végül soha nem tettem lépéseket a katolizálás érdekében. Jóval később jöttem csak rá, hogy ebben a vágyban nagy mértékben benne volt a házasságtól való félelem és menekülés is, ami egy lehetséges, de nem megfelelő indok a szerzetességre.

Egy felekezetközi, karizmatikus kisközösségben való megtérés után azt éreztem, Isten és én egy vagyunk, összetartozunk.

Ezt az összetartozást és egységet akartam minél teljesebben megélni és átélni. Emellett volt egy személyes élményem is, amikor úgy éreztem, „Isten azt mondja”, pap leszel. Ezek a történések fordítottak a teológia felé. De magával a lelkészséggel, a feladatok összetettségével ekkor igazán még nem voltam tisztában.

– És mit szólt hozzá a család? Támogattak?

A szüleim meglepődtek, de azt mondták, nem akarnak beleszólni. Ha ezt szeretném csinálni, csináljam ezt.

– Hogy érezted magad a lelkészképzésen? Azt kaptad, amire a szíved vágyott?

A felvételi elsőre nem, csak másodjára sikerült. 19 éves voltam. Nagyon fiatal, éretlen, de nyitott, kíváncsi, kereső, és erősen érzelmi beállítottságú. Ezért furcsa volt szembesülni azzal, hogy a teológia voltaképpen egy száraz tudomány, ezer ága-boga, irányzata van. Nehéz volt a bibliai nyelveket, a görögöt, a hébert, és a latint tanulni, a kortörténettel, szövegelemzéssel, egyház-történelemmel és dogmatikával szembesülni és foglalkozni. Az érzelem találkozott itt az értelemmel, és ez nem volt könnyű.

Nem találtam a helyem, ezért fél év után be is akartam fejezni a tanulmányaimat. Épp a rektori hivatalba tartottam, hogy ezt jelezzem, amikor „véletlenül” összefutottam a teológusok kollégiumának lelkészével. Elbeszélgetett velem, és én – neki köszönhetően – végül maradtam.

– Mesélsz egy kicsit a lelkészavatásról? Hogyan képzeljük el?

Az ember nem egyszerűen csak munkába áll, szolgálatba indul, amikor úgy dönt, lelkész lesz. (Bár a szolgálat szót egyre kevésbé kedvelem, sokat veszített valódi tartalmából). A lelkipásztor az avatáson a Bibliára tett kézzel esküt tesz, hogy Istent és a rábízottakat fogja szolgálni, mert volt egy belső elhívása, és mert az egyházától kapott egy külső megerősítést is.

(Túl) későn érő típus lévén ekkor (25 évesen) még nem értettem meg és éltem át ennek a szertartásnak a teljes mélységét és komolyságát.

40 esztendősen, a lelkészavatásom 15. évfordulóján tudtam őszintén azt mondani, örülnék, ha erre a fogadalomtételre most kerülne sor, mert jelen pillanatban érzem azt, hogy ott vagyok, ahol lennem kell, és azt teszem, ami a dolgom.

– Szolgáltál Tótkomlóson, Szegeden és Baján is. Hol érezted magad leginkább otthon?

Mindenhol kedves, jó, szeretetreméltó emberekkel találkoztam. De végül egyebek mellett azért is hagytam el a pályát, mert bár alapvetően sehol nem volt rossz, de én mégsem éreztem otthon magam egyik településen sem.

Ennek több oka van. Az egyik az, hogy Budapesten születtem, a hetedik kerületben, Erzsébetvárosban, a Dohány utcai zsinagóga közelében. Itt is éltem és nőttem fel. Ezért a főváros közege az, ami megszokott és természetes.

Egy idő után – és minél idősebb lettem, annál inkább – hiányoztak a barátaim, az emlékek, az ismerős, megszokott utcák, házak. A gyökereim. Az érzés, itt itthon vagyok.

És persze mindig hiányzott az itteni, állandóan pezsgő szellemi-kulturális élet, és az a tény is, hogy bár se autóm, se jogosítványom, tömegközlekedéssel – az említett hiányosságok ellenére is – bárhová el tudok jutni egyedül, mások segítségének igénybevétele nélkül.

– Mi történt később? Ért valamilyen csalódás?

Lettek ugyan jó ismerőseim, talán barátaim is (általában a gyülekezetből), de magányos voltam. Mindig én maradtam „a lelkész”, holott én másra sem vágytam, csak arra, hogy önmagam legyek, lehessek, minden cím és rang nélkül.

Azt gondolom, hogy egy lelkész, ráadásul, ha még saját családja sincs, mint nekem, hanem egyedülálló, nagyon magányos tud lenni emberként is, de akár a mindennapi munkájában is.

– Hogyan néztek ki a hétköznapjaid?

Tótkomlóson parókus lelkész mellett beosztott lelkészként, valamint Szegeden helyettes lelkészként dolgoztam. Nem láttam át a teendők egészét, nem egy személyben csak rám hárult minden feladat és felelősség. Részfeladatokat láttam el: Tótkomlóson amellett, hogy elsősorban mentálhigiénés szakemberként tevékenykedtem az egyházközség által fenntartott idősek otthonában (ez alapvetően a lakók és a dolgozók körében végzett lelkigondozást, programok szervezését, továbbá dolgozói bibliaórákat, hétközi áhítatok és vasárnapi istentiszteletek tartását, illetve – idősekről lévén szó – a temetéseket jelentette), a gyülekezeti munkám többnyire igehirdetői feladatokból és szükség esetén a kollégám feladatainak alkalmankénti átvállalásából állt.

Ahogy múlt az idő, én egyre inkább azt éreztem, lelkésznek lenni egyfajta szerep, és ennek a vélt vagy valós szerepelvárásnak én nem tudok megfelelni, a lelkészi szerep terhét nem tudom hordozni.

– Tótkomlós és Szeged után következett Baja, ahol először voltál egyedül.

Igen, később ez is nehézséget okozott nekem. Csapatjátékos vagyok – nem tudok, és nem is akarok teljesen egyedül, kollégák, visszajelzés nélkül dolgozni.

Baján – lelkészként most először – egyedül voltam, és úgy éreztem, hogy a már ismert alapfeladatok – istentiszteletek tartása, látogatás, temetés – mellett minden, amivel eddig nekem nem kellett törődnöm, most rám szakad: adminisztráció, hitoktatás, költségvetés, a templom renoválásának szükségessége, rendezvényszervezés, pályázatfigyelés -és írás, valamint az egyházközségi alapítvány ügyeinek intézése.

Igyekeztem helytállni, de idővel be kellett látnom, egyedülálló, középkorú, mozgáskorlátozott, jogosítvánnyal nem rendelkező nőként nekem ez nem megy, többet vállaltam annál, mint amire képes vagyok.

– De – gondolom – ebben a helyzetben biztos kérhettél segítséget…

Egy lelkész kérhet ugyan segítséget a feladatok ellátásához, de nem biztos, hogy kap, például azért sem, mert míg őt fizetik azért, hogy tegye a dolgát (vagyis mindent, akár ért hozzá, akár nem, akár bele tud rázódni, akár nem, el kell végeznie), mindenki más ingyen, szívességből, szabadidejében tevékenykedik.

Szerencsés esetben van, vagy lesz a lelkész mellett egy csapat, kevésbé szerencsés esetben ez nem jön össze. Mert vagy egyáltalán nincs jelentkező a csapatba, vagy akad ugyan lelkes jelentkező, de az nem biztos, hogy alkalmas az adott feladatra, vagy meglenne az alkalmas személy, de annak – a fent említett feltételek mellett – esze ágában sincs segíteni… Szóval nem egyszerű a helyzet.

Ráadásul szerintem a közösségszervezés, vagy ha tetszik csapatépítéshez szerintem tudás és tehetség is kell, ami nem mindenkinek adatik meg. Nekem például ez nem volt erősségem, én az a típus vagyok, aki arra alkalmas, hogy egy már felépített és működő rendszer (gyülekezet) munkájába kapcsolódjon be.

– A munka mellett jutott idő magadra?

Nehezen tudtam megszokni, hogy állandóan rendelkezésre kellett állni, nem voltak szabadok az esti órák, sőt, a legtöbb alkalom akkor volt, nem volt hétvége, húsvét, pünkösd és karácsony úgy, mint másoknak, mint a „civileknek”.

Persze tudtam, hogy ez a hivatás ezzel jár, de egy dolog tudni, és egy más dolog átélni valamit.

Mivel „civilként” is dolgoztam korábban, nehéz volt megbarátkoznom azzal, hogy nem különül el élesen egymástól a munkaidő és a magánélet, úgy, mint mondjuk egy alkalmazottnál.

Természetesen vannak időpontokhoz kötött feladatok (például a hittanórák), de alapvetően kötetlen a lelkész munkaideje. Bármikor történhet bármi. Ezért szerintem leginkább talán egy egyéni vállalkozóhoz hasonlíthatóan állandó a készenlét. Csak persze egy lelkésznél nem az egyéni profitról, hanem egy közösség igényeinek szem előtt tartásáról beszélhetünk.

Mindezeket összességében nehezen tudtam elfogadni. És én is hibás vagyok: nem fordítottam kellő időt és figyelmet arra, hogy lelkileg és fizikailag is töltődjem, és ez nem is maradt következmények nélkül.

Mikor éreztem, hogy a terhek hordozása már az egészségemet is veszélyezteti, az egyházban cseppet sem szokványos lépésre szántam el magam: a Baján töltött nyolc és fél hónap után azonnali hatállyal, 2016. május elsejével felmondtam.

– Ma is így döntenél?

Akkor úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy abban a helyzetben ez volt az egyetlen korrekt lépés a gyülekezettel és önmagammal szemben is.

Később sem bántam meg, amit tettem, mindazzal együtt, hogy nagyon sokáig úgy éreztem, kudarcot vallottam, cserben hagytam egy rám bízott közösséget.

– Nehéz időszak lehetett…

Két, két és fél év volt a gyászfolyamat. Hetente jártam segítő beszélgetésre, ahol a lelkivezetőmmel egyebek mellett ezzel a kérdéssel is dolgoztunk. Végül azt tudtam mondani: már nem vádolom magam, és nincs bűntudatom azért, ami történt.

Őszintén remélem, ahogy idővel én meg tudtam bocsátani magamnak, a bajaiak is meg tudták bocsátani nekem a távozásom okozta törést a gyülekezet életében.

Mindenesetre engem megnyugtatott, hogy már három hónappal a távozásom után új lelkésznő érkezett a gyülekezetbe, nem volt hát hosszú az átmeneti időszak.

– Hadd tegyek fel egy nagyon személyes kérdést, ha nem szeretnél, nem is kell rá válaszolnod: Megbántad, hogy ezt a hivatást választottad?

Semmiképpen sem. Nagyon sok szép találkozás és emlék kapcsolódik életemnek ehhez a szakaszához. Továbbá a teológiának köszönhetően fordult a figyelmem először az újságírás, majd a lelkigondozás felé. A Németországban töltött két évre, amikor újságírást tanultam, úgy gondolok vissza, mint életem két legszebb esztendejére. A mentálhigiénés tanulmányok pedig nagyon sokat segítettek mind a személyes életemben az önismeretem és belső fejlődésem szempontjából, mind pedig mindennapi munkám során.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik ezt a hivatást akarják választani?

Tegyenek meg mindent a kiégés elkerülése érdekében!

Amit – a tapasztalataim birtokában – ajánlani tudok: legyen mély és élő istenkapcsolatuk (bízzanak abban, hogy Istennek vannak tervei és munkálkodik.

Nem kell mindig mindent emberi erővel és igyekezettel megoldani, nem kell mindig mindenhez érteni); szánjanak időt a fizikai felüdülésre és a lelki töltődésre, legyenek például jó barátaik a gyülekezeten kívül; sportoljanak rendszeresen, mert ez segít megőrizni a kondíciót, endorfint szabadít fel, és lehetőség arra is, hogy ki-ki egy „civil” közösség tagja legyen.

Igyekezzenek munkatársi kört, csapatot kialakítani. Ha van feladat, amit át lehet adni, adják át másnak, delegálják a teendőket.

Olvassanak sok szépirodalmat, verset és prózát is, mert azok szélesítik a látókört, feltöltenek és csiszolódik általuk a prédikációs stílusuk is.

És ami még nagyon fontos, ha nem az egyik legfontosabb: fogadják meg a reformátor, Kálvin tanácsát: az istenismeret mellett törekedjenek az önmagukkal szembeni őszinteségre, a rendszeres önvizsgálatra és önismeretre.

– Mi történik a pályájukat elhagyó lelkészekkel?

Mindenki esetében más az oka annak, hogy miért hozza meg ezt a döntést, miért teszi meg ezt a nehéz lépést. Én csak a magam útjáról tudok hitelesen szólni.

2016. április 30-án hazaköltöztem Budapestre édesanyámhoz (édesapám 2007-ben hunyt el), és elkezdtem állást keresni.

A szerencsések közé tartozom, mert a teológiai végzettségem mellett újságíróként, valamint mentálhigiénés szakemberként szerzett diplomám is van, így a médiában, vagy a szociális szférában is tudtam keresgélni. De végül a közigazgatásban találtam munkát, elszámoltatási referens vagyok már lassan három éve.

Idővel néhányszor tartottam istentiszteletet Piliscsabán, egyszer Gyónon is jártam. Egy-egy alkalom, úgy érzem, „rendben van”, de nem hiányzik a pálya, és annak terhei.

Bár eleinte eszembe jutott, hogy szívesen lennék lelkész Budapesten (csakis valaki mellett, egyedül semmiképpen sem, hiszen bebizonyosodott, hogy az nem megy). Ám mivel a fővárosban és annak környékén nincs ilyen lehetőség, így erről lemondtam.

– És hogyan reagált minderre az egyházad vezetése?

Hadd kezdjem azzal, ami fájdalmat okozott: Egy ideig nagyon rosszul esett, hogy „csak úgy elengedtek”, hogy „hagytak elmenni”. Egy olyan egyházról álmodoztam, ahol „nem hagynak veszni”, és az, hogy a lelkészi feladatok összességét nem tudom ellátni, nem problémát, hanem kihívást jelent. Leülünk, megnézzük, mik az erősségeim, miben vagyok jó – ha engem kérdezel, íróként és lelkigondozóként például nem vagyok rossz, és szívesen dolgoznék rádióban is –, és aztán ezeken a területeken igyekszünk feladatokat találni a számomra az egyházban, fővárosi lakhely mellett.

Ám – ahogy azt valaki mondta – a Magyarországi Evangélikus Egyház jelenleg nem ilyen, és nem valószínű, hogy még az én életemben ilyenné válna…

Úgyhogy ez csupán egy álom maradt és marad, amit el kellett és kell engednem.

A legnagyobb segítséget az a személyes beszélgetés jelentette, ahol az egyik egyházi vezető azt mondta, hogy már nem vagyok ugyan lelkész, de Isten nagyon szeret engem, van terve az életemmel, és az egyházamban is van még hely a számomra. Ezek a szavak azt üzenték nekem, nemcsak, hogy nem mondtak le rólam, de egyfajta feloldozást is kaptam, minden, amit tettem, meg van bocsátva.

A személyes küzdelmen túl ez a találkozás – amiért kimondhatatlanul hálás vagyok – volt az, ami segített abban, hogy valóban le tudjam zárni a múltnak ezt a szakaszát, és ténylegesen tovább tudjak lépni.

– Azóta milyen Istennel a kapcsolatod? Istentiszteletre jársz még?

Csak ismételni tudom magam: Isten a legfontosabb személy az életemben. Még mindig az. Most, hogy már nem nehezedik rám a lelkészséggel kapcsolatos vélt vagy valós elvárások terhe, boldogabbnak és szabadabbnak érzem magam. Nem vagyok „lelkésznő”, „csupán” Zsuzsa, és ez számomra végtelenül felszabadító…

Úgy érzem, ennek a szabadságnak köszönhetően erősödött az a kapocs, ami Istenhez köt.

Ritkán, de járok istentiszteletre. Mindamellett, hogy az egyházról, mint szervezetről nem túl jó a véleményem, azért persze nagyon vágyom egy olyan lelki közösségre, ahol igazán otthon érezhetem magam.

– Korábban beszéltél a gyermekkori álmaidról. Miről álmodsz most…?

Amit – magamat illetően – biztosan tudok: az írás az, amit változatlanul szenvedélyesen szeretek.

Egyházi oldalról ritkán kérnek fel publikálásra, inkább én ajánlkozom.

És minden alkalommal, amikor írhatok, meg kell, hogy állapítsam, ez az, amit igazán szeretek, amihez értek, amihez remélem, tehetségem is van, ami valóban örömet szerez a számomra (és remélem, másoknak is…)

Úgyhogy az az egy bizonyos: ha rajtam múlik, az írás valamilyen formában mindig életem fontos része marad.

Ami pedig a segítő attitűdöt, a mások felé odafordulást, a kíváncsiságot, a másokra figyelést, a másik ember figyelmes meghallgatását illeti, nos – ha lehetek „szerénytelen” – azt hiszem, ez a fajta hozzáállás már a részemmé vált. Csak mostanában nem a gyülekezet tagjait, hanem a barátaimra és a kollégáimra figyelek, őket igyekszem őszinte érdeklődéssel és figyelemmel hallgatni. Remélem, sikerül…

*

Valamennyiünk hasonlóan érzi magát az életében. Gyakorta hosszú idő telik el, míg el merjük fogadni, hogy nem vagyunk a helyünkön. Ahhoz, hogy belátásra s változásra bírjuk magunkat, komoly bátorság szükségeltetik.

Valamennyiünk – a környezeti nyomás ellenére is – szokatlannak tűnő döntéseket hoz, kihívásokkal és magánnyal teli önismereti túrára indul, ahol olyan akadályokkal kell megbirkózni, melyekre az út előtt még csak nem is számíthatunk.

Talán éppen ez az ára annak, hogy szenvedéseink értelmet nyerjenek, s hogy rájöjjünk, a magány nem csupán fájdalmat, hanem nélkülözhetetlen tudást és áldást is rejteget. Remélem, hogy Zsuzsának – és egyre többünknek – sikerül ezt az utat végigjárni.

Post CommentLeave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük