úti beszámoló & pszichológiai önéletrajzi regény Bocsánút

A Berlin – Tiszapüspöki több mint 1300 km-es vándorút és a korábbi élethelyzetek hatására egyre inkább kezdek meggyőzödni afelől, hogy a szenvedéseim fő forrása a hazugság, vagyis a teljes, határok nélküli őszinteség és önelfogadás hiánya volt.

Közhely, de azt is gondolom, hogy semmi sem történik véletlenül. Rá kellett jönnöm arra, hogy amíg a fókuszt kizárólag másokra helyeztem, addig esélyem sem volt igazán a lényeges dolgokkal foglalkozni. Borzasztó szerepeket vettem át másoktól, amivel nem csak másoknak, de önmagamnak is hazudtam. Még a legegyszerűbb kérdésekre sem tudtam a választ: hogy mit szeretek, ki számomra jó barát, hogy mit akarok, vagy éppen mit nem akarok. Sokak szerint felesleges időfecsérlés és a társadalom számára haszontalan önismereti kérdésekkel foglalkozni, de előbb vagy utóbb – és akkor már inkább előbb – mindenkinek el kell számolnia önmagával, nemde?!

Szóval most nem teszek mást, minthogy megkísérlek eljutni a lényem lelki és fizikai határaihoz, azokhoz az esszenciákhoz, melyek az egón és matérián túli tiszta tudat világát jelentik, ahol a  szenvedés nélküli örök létezés birodalma kezdődik. Erre nem ismerek jelenleg alkalmasabb módszert, mint a kegyetlen, kendőzetlen és általam vélt igazság leírását.

Ebben az irományban tehát a Berlinből hazavezető útibeszámolómat írom meg, s nem utolsósorban elszámolok a múltammal, a tetteimmel, a bűneimmel, a vágyaimmal, önmagammal, hogy a múlt egyszer s mindenkorra elmúlhasson, ezáltal magamat a jelenlét állandó, folytonos változásába taszítva.