Írásaim Vallás és spiritualitás | Élet és Hivatás | Tabuk

Levél Tamás rabbinak

Levél Tamás rabbinak

in Vallás és spiritualitás

Kedves Tamás!

E levélben úgy fordulok hozzád, mint szellemi mentoromhoz, a judaizmus tanító mesteréhez, és engedelmeddel – a levél őszinte hangvételű tartalmát tekintve – úgy is, mint egy baráthoz. Azért merem ezt a nemes kifejezést használni, mert számomra a bizalmon és őszinteségen alapuló barátság fogalma jelenti azt a dimenziót, ahol istenigazából beszélhetek az élet lényeges dolgairól. És ami az élet esszenciáit illeti, úgy gondolom, hogy a földi utam során tapasztaltak közül a leglényegesebb történetet osztom meg most veled. Köteles vagyok egy kisebb időutazást tenni ahhoz, hogy a történet fő pontjához érve tisztán lásd, mekkora utat tettem meg a spirituális világ komplex rendszerében.

Gyökereimet tekintve vallástalan családba születtem, amiben sem a vallás, sem a hit fogalmával nem találkoztam. Öntudatomra ébredésemet a szüleim válásához kötöm, hiszen az akkor megélt mély fájdalom hatására döbbentem rá, hogy létezem. Ekkor hat éves voltam. Elvált szülők gyermekeként – annak szomorú módja szerint – nőttem fel. Apám hitvallása a sport és a Tisza folyó szeretetére, édesanyámé pedig a végtelen türelmet és kitartást igénylő gondoskodásunkra épült. Harmónia viszont sosem volt itthon. Mintegy tíz év múltával úgy döntöttem, hogy kiszakadok környezetemből. Egy középiskolásoknak szóló cserediák program lehetősége nyílt meg előttem, így élhettem egy teljes évet Ecuadorban. Ekkor találkoztam életemben először a vallás és Isten fogalmával. Az én hitvallásom a természet csodáira, a táncra, a zenében rejlő erőre, az idegen kultúrák megismerésére, de leginkább a családi béke megteremtésének vágyára támaszkodott. Tehát először az egyenlítő mentén imádkoztam tudatosan, mentem el templomba, vitatkoztam korombeliekkel és felnőttekkel hitről, és naponta tanultam Jézusról.

Míg nem az élsportolói életvitelemre alapozva elkezdtem hegyet mászni az Andokban. Egy német és egy svájci barátommal elhatároztuk, hogy megmásszuk a világ legmagasabb működő vulkánját, az örök hóval és jégtáblákkal borított Cotopaxit. A csúcsa 5897 méter magasan fekszik. Professzionális felszereléseket béreltünk, kitartóan edzettünk, majd közösen neki vágtunk az indián hegyek meghódítására. Számos 4500 méter feletti hegy sikeres megmászása után elérkezett a Cotopaxi: napokon át tartó fagy, erős szél, kőkeménnyé fagyott italok és ételek fogyasztása, heves szívdobogás, kevés alvás, oxigénhiány. Ebben az állapotban indultunk el 4800 méterről a majd tíz órás útra. Már 5500 méter környékén járhattunk, amikor azon vettem észre magam, hogy folyamatosan imádkozom. Az imáim szereplője között szerepelt Jézus is, akiről addig már különösen sokat hallottam. Úgy éreztem, hogy az imának köszönhetően jutottam fel a csúcsra, ejthettem el örömkönnyeimet a világ tetején állva és lengethettem meg a magyar zászlót.

Az ecuadori tartózkodásom alatt a szolnoki gimnáziumból egyházi intézmény vált, ami – iskolatársaimmal ellentétben – nekem már egyáltalán nem volt idegen. S mivel nem tették kötelezővé a hittan tanulását, két évfolyam összes osztályából egyedül én döntöttem úgy, hogy tanuljak a katolikus hitről. Egy apáca külön tartott órát két éven keresztül. A teljes őszinteség megköveteli tőlem ezen a ponton elmondani, hogy 18 éves koromban mindezek hatására felvettem a katolikus vallást. A családom természetesen nem értette, és bár mához képest bennem is kevesebb volt a tudatosság, de gyakorlatilag ekkor léptem rá a vallás útjára, mely utat egyedül kezdtem taposni magamnak. Az igazat megvallva, nem éreztem magaménak a miséket, de ami ennél fontosabb, hogy Istenben sem hittem. A katolicizmusban így nem tudtam komolyan elmélyülni.

Aztán évek múltával a Vasvári Pál utcai zsinagógában találtam magam, ahol furcsa módon rendkívül otthon éreztem magam, mintha haza értem volna. Ekkor estem szerelembe a judaizmusba. Azóta az utam bizonyos része számodra is ismeretes: évekig jártam budapesti közösségekbe, a vallás tanulmányozása mindennapos tevékenységgé formálódott, többszöri alkalommal Izraelben jártam, és a betérés gondolatán filozofálva – ami immáron négy évre nyúlik vissza – jelentkeztem az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemre. Szerelemből elköteleződés lett.

Érzékenységem miatt szinte egész életem során a túlélésért küzdöttem belül. Mit kerestem mindvégig? Meglátásom szerint azt, amit minden emberi lény szeretne megérteni: miről szól valójában az életünk, van-e értelme a szenvedésnek és a halálnak, magunkra vagyunk hagyva, avagy létezik egy egyetemes, mindent átható Értelem? Mégis úgy tekintettem a vallásokra, mint biológus a mikroszkóppal vizsgált sejtre: darabokra szedtem, figyeltem az alakját, a megkülönböztető jeleit, a kapcsolódásokat, a kölcsönhatását más anyagokkal, a mennyiségét, de a lényegi tartalomig nem láttak az eszközeim.

Múlt hét sábosza előtt – ami éppen Mindenszentek napjára esett – Kelet-Magyarországon látogattam meg egy református lelkész és egy katolikus pap barátomat. Őket szintén a mentoraimnak tekinthetek, akikkel a felhőtlen őszinteség és bizalom tanúbizonyságát élhetem meg. Barátok vagyunk. A látogatásuk és a nagykállói csodarabbi sírlátogatása után felszálltam Nyíregyházán a vonatra, ahol velem átellenben ült egy kedvesen mosolygó úr, kezében “A pap” című könyvvel. A vonatút során később átült mellém, mondván: “átülök a kisbarátomhoz”. Elmondta, hogy református lelkész, majd egészen Szolnokig beszélgettünk. És közben történt valami.

Hogy is fogalmazzam meg azt, amire gyermeki hitem nem képes? Egy rendkívüli tudat-módosult állapotba kerültem: nem csak éreztem és tudtam, hanem meggyőződtem róla. Széles mosolyt csal az arcomra, amikor erre az állapotra gondolok, de nem kínomban, hanem örömömben mosolygok ilyenkor, csupán fogalom-készletem híján nem tudom méltán kifejezni az átélteket.

Életem leggyönyörűbb szombatfogadása volt ezután. Korábban úgy érkeztem a zsinagógába, mint egy tévelygő, aki kétségbe van esve régóta tartó magányától, aki még gyümölcsöt sem szakíthat le sok éve ültetett és nevelgetett fájáról. Ez a szombat viszont egészen más volt: édestestvérem biztonságot nyújtó jelenlétében, számomra szokatlan érdeklődésének megnyilvánulásait élvezve, az aznap megismert lelkész úr megtisztelő részvételének örömében fürdőzve, távoli felszentelt barátaimmal eltöltött napok energiájával feltöltve, a te végtelen tudásodból táplálkozva, és hitem, sőt, tudatom erejének teljében fogadtam ezt a szombatot. Hidd el nekem – kedves Tamás -, hogy ezúttal túlzásokba eshetek, és azt mondom: soha nem éreztem magam ilyen áldottnak. Ebbéli meggyőződésem egyértelmű paradigmaváltás az életemben, azóta számtalan kételyt, gyönyört, kérdést, félelmet, menekülést élek meg.

Mi az én utam? Alkalmas vagyok arra, hogy I.tent szolgáljam? Szükségszerű-e egyetlen vallás keretrendszerén belül tenni mindezt, s ha igen, melyikben? Miért érzek ilyen erős vonzalmat és kötődést a judaizmus iránt? A kereszténységen át jutottam a zsidósághoz? Hogyan tegyem helyre Jézus személyét magamban? Mi van a bűneimmel, az utam során elkövetett hibákkal? Hogyan vigyázzak erre a kincsre? Mennyire lehetek őszinte másokkal? Mi van a saját halálommal? Beszélhetek I.tenről? Miben és miként lehetek hiteles? S talán a legfontosabb: mit tehetek másokért?

Megtisztelnél, ha minderről diskurálhatnánk személyesen is, további útmutatásaid most kiváltképp fontosak számomra!

Barátsággal: Zsombor

Grafika: Nagy Katalin Matild matildini.hu

Post CommentLeave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük