Írásaim Vallás és spiritualitás | Élet és Hivatás | Tabuk

Úton Isten felé

Úton Isten felé

in Vallás és spiritualitás

Készen állsz? Akkor indulunk.

Első utca

Rá kell döbbennem: a harmadik szem nem arra való, hogy kifelé figyeljünk vele, hiszen a látáshoz alapvetően jár kettő. Mintha elfelejtettük volna a megfigyelés képességének nehezebben elérhető, ám eredeti célját: önmagunk megfigyelését. Noha a mentális képességeket lehet a külvilág, tehát a mások feletti hatalom gyakorlására is fejleszteni, azonban a harmadik szem éppen a belsőnk vizsgálatára születik. Az érzékszerveinket – belegondolni is félelmetes – olyan mennyiségű ingeráradat éri, hogy a legtöbb érzés nem jut át a bensőnk mélyebb rostáin, ez nyilvánvalóan az idegrendszerünk egyfajta önvédekező szerepéből is adódhat. Mielőtt útnak indultam, féltem. Alig, hogy úton vagyok, máris másképpen érzek. Vannak azonban azok az érzelmek, melyekkel a tudatunk teljes egésze képes azonosulni, melyek akár éveken, sőt évtizedeken át meghatározzák a cselekedeteinket: félek, szerelmes vagyok, szabad vagyok, kapcsolódok, áramlok, gyilkolni akarok, béke vagyok, Istennel vagyok.

Rá kell döbbennem, hogy amikor a transzcendens után kutatok, akkor mindig a természet, az emberek és a zene felé veszem az irányt. Úgy érzem – most -, hogy kétségeim vannak a zenét illetően. Vagy talán túl sokat várok el tőle? Nem tudom. Amikor azonban Istent keresem, nem tehetek mást, minthogy egyfajta objektív látószögből közelítek hozzá, mivel magam is valami hasonlót várok el viszont tőle. És a zene olyan, mintha valahol a matérián, a szavakon túl születne, éppen ezért szeretem olyannyira, mert képes afféle túlvilági élményt okozni. Amit viszont én szeretek, azt más nem feltétlenül szereti. Tehát a zene mégsem köthet össze mindnyájunkat, mégsem nyújthatja mindannyiunknak ugyanazt az élményt. Megijeszt a gondolat, hogy a zene éppen annyira oszt meg minket, mint amennyire összeköt. Kételyek közt vagyok.

Második utca

Az emberekben keresem Istent, tehát önmagamban keresem Istent. De vajon képes vagyok érdemben foglalkozni másokkal addig, amíg én nem merek igazán önmagam lenni? Korábban főként olyan emberekben kerestem a kapaszkodót, akik bár többnyire a saját egójuk árnyékában éltek, mégis képesek voltak elhitetni velem, hogy őszinte szándékú támaszt nyújtanak számomra. Hányan élnek ma kényszerkapcsolatban csak azért, mert a biztonságot összetévesztik az álbiztonsággal? Egyébként a vallások iránti erős érdeklődésem is efféle indíttatású lehetett annak idején, de ez most már kevésbé fontos. Ma már nem másokban, és nem ideológiákban keresem önmagam megváltásának a lehetőségét, hanem önmagamban.

És az önmagammal való létezésben, amit nevezhetek az érzelmi -és a tudatállapotom egységének is, mégsem hagy cserben a zene. A zene éppen akkor nyújtja ki felém segítő kezeit, amikor a leginkább szükségem van rá. A zene visszarepít múltbéli fájdalmakba, kételyekbe, tisztázatlan helyzetekbe és feloldatlan beszélgetésekbe, hogy az ereje által elrendezze mindazt, amire egyedül már nem vagyok képes. Önmagammal szembesít. A zene nagysága ezeknek a pillanatoknak a teljességében rejlik, mert amikor a zene megszólal, és az átélt orgazmus hatására feláll a karomon szőr, és valami ott lent, a hasam alsó táján megbizsereg, csak mint egy vizsga előtti drukknál, ilyenkor igen, azt hiszem, hogy a zenében ott van Isten. Nem szabad azonban feledni, hogy a hangjegyek alkotója az ember, még az elektronikai zenéhez szükséges eszközöket is mi magunk gyártjuk. Egyáltalán létezik olyan, hogy „nem természetes”? Ha távolról tekintünk vissza a bolygónkra, akkor minden egyszerűen csak eviláginak tűnik, mintha minden csupán az emberi és az isteni fantázia szüleménye lenne.

Az nyilvánvaló, hogy a zenei gusztus minden történelmi korban eltért, és, hogy a mai zene alapjai a múltból merítenek. De a „jelen lenni” életérzése mindig csak a ma élők érzése lehet, ezért is van minden zenei stílusnak létjogosultsága. S mivel az ízlés nem vita tárgya, a zene nem lehet vita tárgya többé. A zene isteni mivolta iránt érzett kételyeim kezdenek oldódni. Elkísérsz még?

Harmadik utca

Amikor viola da gambát, ortodox zsidó gyerekkórust, techno vagy goa zenét hallgatok, egyszerűen csak megszületik az örökkévalóság életérzése bennem, a remény érzése. Hangozzon bármilyen közhelyesen is, Isten a béke, és ilyenkor újra hiszek a béke eszmeiségében. A zene az istenélmények egyike. Bár hálával tartozom az írás több mint egy évtizedes szolgálatáért, de ha tehetném, bármikor megcsalnám a szavakat a zenével. Igen, kérlek Zene, engedj még közelebb magadhoz, engedd, hogy ezt a hihetetlen erőt, amit általad érzek, megoszthassam az embertársaimmal. Isten, éppen hozzád szólok, ugye figyelsz rám? Te drága Zene, szerelmeskednék is veled, bármi áron megvédenélek, csak soha ne tűnj el az életemből, legalább mi ne csaljuk meg egymást, mert az már elviselhetetlen fájdalom lenne! Már Saul királyt is a harmóniáiddal nyugtattad Jeruzsálemben, nyugtass hát engem is tovább önmagaddal, mert vagy, aki vagy: Sainte Colombe, Karl Jenkins, The Meshorerim Choir, Paul Kalkbrenner, Levy Falkovitz, Ritmo, Christian Löffler.

Sokadik utca

És mondta Isten: „Alkossunk embert képmásunkra, hasonlatosságunk szerint, hogy uralkodjék a tenger halán, az ég madarán és a barmon, meg az egész földön és minden csúszó-mászón, mely mozog a földön. És teremtette Isten az embert az ő képmására, Isten képmására teremtette őt; férfinak és nőnek teremtette őket.”

A másik istenélmény minden kétséget kizáróan a szerelmi viszonyban létrejövő szexuális egybeolvadás, és az új élet megteremtése. Ez utóbbiban még járatlan vagyok, de a szerelemben egyszer már megtaláltam Istent. Az örökkévalóság átélésének forrásairól beszélek kedves útitársam, ez nem csak valami holmi süket duma. Ha már merted bármelyiket úgy istenigazából átélni, akkor tudod, hogy ilyenkor nem létezik más, csak a mindent felülíró meggyőződés létállapota. Ezek nevében már milliók vesztették életüket a történelem folyamán, mert ami szent, az egyben hatalom. És amiben szentül hiszünk, az a látásunkat és a megfigyelési képességünket – beleértve a harmadik szemünket is – nem csak tisztává, hanem homályossá teheti, sőt, teljesen el is vakíthatja. Nem tudom, hogy valaha átélhetem-e még azt a fajta meggyőződést, amikor egy másik emberi lényhez kapcsolódva azonosulhatok önmagammal és Istennel, azt, amikor a ketté egymásba fonódik és eggyé válik, mint a föld alatt egymásba kapaszkodó erdei fák gyökerei. Csak annyit tudok, hogy egyszer voltam szerelmes, és isteni volt. Most viszont nem maradt más, mint a Zene, és ez a pár utca itt előttem. Velem tartasz?

Fotó: @zsombito

Post CommentLeave a reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük